Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

3Q2 -FODOB ISTVÁN megőrizték főnévi jellegüket, és alaki megoszlásuk nem fejlődött ki. Erre a jelenségre vezethető vissza az -!-, -ü- és egyéb egyalakú melléknevek megoszlásnélkülisége. A szerzőnek igaza van abban, hogy a szintaktikai funkció erősítőleg vagy gyengítőleg hathatott a megoszlás általánossá válásánál, de STANG nézetének vannak vitatható pontjai is. Az -ű- tövű melléknevek paradigmarendszerének másodlagos volta mellett száll síkra SPECHT is (Ursprung 112—3 és Bildung). Az általunk vázolt fejlődési út elfogadhatóvá tótele céljából több nehézséget kell kiküszöbölnünk. Vajon összefér-e gondolatmenetünkkel az a lehetőség, hogy az -l mint nőnemképző régebbi mint az -a? Már az előbb rámutattunk arra, hogy igen sokféle egyeztetési változat és bizonytalanság uralkodhatott, míg végül a főnévképzők közt az -i előbb kristályosodott ki az -á végződésnél, a változó nemű szófajok ragozásában viszont az -á végződés vált általánossá. A két jelenség közt tehát nincs ellentmondás. Nem szól-e tételünk ellen az a megfigyelés, amelyre MEILLET utal, ti. hogy egyes nőnemű melléknévi alakok a hímneműből képződtek? E kérdés még távolról sincs tisztázva. Problémát főleg az -nt- > -ntjá- okozhat. Ez is összefügg azzal a jelenséggel, hogy nem mindegyik melléknévi ragozásban fejlődött ki a megoszlás. Nyilván alaktani nehézségek is hátráltathatták egyes típusokban a megoszlás létrejöttét, nemcsak az a körülmény, hogy az improduktív tőhöz tartozó szavak ritkábban fordultak elő. Tény az, hogy a leggyakoribb melléknévi ragozási típus három különböző nemű alakja csak két főnévi ragozási típusból keletkezett: az -o- és -a- deklináció egységes, hármas paradigmarendszerbe való alakulásból. A kevésbé produktív melléknévi deklinációk megoszlásuk kialakítása esetében nem tudtak közvetlenül ilyen vegyes megoldást alkalmazni, de ha mégis szükség volt rá, akkor a szóképzés segítségét is igénybe vették. A kezdeti egyeztetési bizonytalanságokat az a tény mutatja a legjobban, hogy egy ragozási típuson belül az indogermán alapnyelvben nem volt meg az egység a genus szempontjából. Egy deklinációhoz több nemű szó is tartozhatott. Hosszú fejlődés útján sikerül a töveket a nem tekintetében egységesebbé tenni. Ennek két útja volt. Vagy az eltérő nemű szó nemet változtatott, vagy ragozását másította meg és a nemének megfelelő típusba került át. Az eredeti semlegesnemű medh &z óegyh. szlávban már hímnemű lett a többi -ü- tövű főnév hatására; a *snűsos főnév viszont az -o- tövű deklinációból nőnemét megtartva az óegyházi szlávban már az -a- tövű deklinációba került át smcha alakban. Ezen egységesülési folyamat feltárásában szintén vannak megoldásra váró részletkérdések. Ide tartozik például az -a- tövű főnévragozás nem jelen- , féktelen számú hímnemű főneveinek esete. BRUGMANN (Grundriss 96—9) úgy véli, hogy e szavak eredetileg nőneműek voltak, elvont jelentésük volt, s később ezt a jelentést férfiakra alkalmazva (lat. auriga, seriba, óegyh. szláv vladyha, vojevoda) hímneműek lettek. Az általánosabban elfogadott nézet szerint e szavak eredetileg is hímneműek voltak. Ez MEILLET véleménye is. Felmerülhet az a kérdés, nincs-e az értékmegkülönböztetésnek az indogermán nem kialakulásában valamilyen közvetett szerepe olyképpen, hogy kezdetben önálló szavak jelöltek egy-egy osztályt, majd e szavak önállóságuk elvesztésével formánsokká váltak, s így hozták létre a névragozasi töveket ahhoz hasonlóan, ahogyan, mint később látni fogjuk, a bantuban kialakult a névszói osztályrendszer. Erre a kérdésre az indogermanisztika mai állása