Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

358 FODOR ISTVÁST Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy először valóban a génre animé és inanimé vált ki MEILLET kézenfekvő indokolása szerint. Persze ezzel szemben fel lehetne hozni azt az ellenérvet, vajon miért nem a szórend megkötésével küszöbölte ki a nyelv fejlődése az előforduló kétértelműségeket. Hiszen a modern indogermán nyelvek is gyakran ezt a megoldást választották, amikor a nominativus és accusativus a hangfejlődés során újra egybeesett alakilag, vö.: fr. le pere voit le fils — le fils voit le pere. Erre azzai válaszolhatunk, hogy a szórend kötöttsége akkor játszik nagyobb szintaktikai szerepet, amikor morfológikus eszközök kevésbé állanak rendelkezésre. De amikor a nyelv bővelkedik alaki módosítókban és formaszótagokban, és amikor egész rendszerét éppen az alaktani viszonyító eszközök gazdagsága jellemzi, akkor valószínűbb, hogy a szokott és gyakori módszert alkalmazza az új kifejezésmódok kialakításában. Az indogermán alapnyelvet pedig szemben az újlatin nyelvekkel, éppen ilyen formagazdagság jellemezte. A másik lehetséges ellenérv szerint az ágens és patiens alaki megkülönböztetése fölösleges volt, mert igen csekély lehetett azoknak az eseteknek a száma,- amikor valóban félreértést okozott a nominativus ós accusativus alaki azonossága. Az igaz ugyanis, hogy az ilyenféle mondatokban: *otbcb viditb sym valóban nehéz volt eldönteni megfelelő előzmények vagy szövegkörnyezet nélkül, hogy az apa látja e a fiát vagy fordítva, de az esetek túlnyomó többségében már a mondat jelentése biztos útmutatást nyújt. Nem kétséges, hogy az ,,apa neveli a fiáf'-féle mondatokban a „nevel" ige jelentése félreérthetetlenül megmutatja, melyik mondatrész az ágens és melyik a patiens. Nem tételezhető fel tehát, hogy néhány félreérthető helyzet ilyen új és a nyelvszerkezetét nagymértékben átformáló változásokra késztette volna a nyelv belső erőit, hiszen a félreérthetőséget teljesen kiküszöbölni egyetlen nyelvből sem lehet. Például ebben az orosz mondatban: nenoeeK e öejioü uiARne noiueA l c HÜMU a e őeAOÜ uiARne határozó éppen úgy lehet az alany, mint az állítmány ! vonzata módosítva ezáltal a mondat jelentését. í Erre az ellenérvre azt kell válaszolnunk, hogy az indogermán alapnyelv ,< mondatait szövegek hiányában nem ismerjük, ennélfogva sem azt nem tudjuk / kimutatni, hogy a félreértésre okot adó kapcsolatok előfordultak-e tömegesen,' 1 sem azt, hogy nem fordultak elő. Az ellenérv pedig csak akkor volna elfogad- / ható, ha valóban adatokkal tudná állítását alátámasztani. MEILLET érve [i mögött ezzel szemben nyelvtörténeti tapasztalatok állanak. Minden esetben { ugyanis, amikor az indogermán különnyelvi fejlődés során a nominativus / ós accusativus alakilag újra egybeesett, a nyelv az ágenst és a patienst, vagy szórendi vagy alaktani úton ismét megkülönböztette. Az újlatin nyelvek / a szórend kötöttségének útját választották. A szláv nyelvekben ezzel szemben ' szinte megismételni látjuk az indogermán alapnyelvben feltételezhetően leját- > szódott folyamatot, persze változott körülmények között. j A szóban forgó jelenség már az ősszlávban kezdetét vette, s az óegy- j házi szlávban már elég kifejlett állapotban találjuk. Az -o-, -jo- az -Í-, -ü- tövű ( és egyes mássalhangzó*s tövű deklinációkban az accusativus és a nominativus \ hangtani fejlődés következtében egybeesett (stolb, sym, gostb, dbnb). A hímnemű személyeket jelentő főneveknél a nominativusszal egyenlő accusativus helyett a genitivust kezdik az accusativus funkciójában használni, pl.: izvlbkh nozb udari raba archiereova... Cod. Mar.; vojini ze vese Isusa vbnqtrb na dvorb. Cod. Mar.; * obrétq Marijo i Josifa mladbnecb. Cod. Ass. Ebből fejlődött tovább a mai szláv nyelvekben ismert kategória, a személy-—nemszemóly, illetve-