Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

A XYELVTAM XÜM KIALAKULÁSA 359 az élő—.élettelen megkülönböztetése. A szláv különnyelvi fejlődés tehát ugyancsak a személy, vagyis az ágens alaki megkülönböztetését tette szükségessé. A nominativus és accusativus közti különbség kialakítása figyelhető meg a hímnemű szavaknál is (a nőnemű személyek túlnyomó többsége az -a-, -jel- tövű deklinációba tartozott, ahol a nominativus ós accusativus nem esett egybe), s a változó nemű szófajok egyeztetése is követi ezt a különbségtételt (or. doöpbiü deHb — doöpozo omya acc), csakhogy ez az új accusativus megmaradt a személyek és élőlények neveinél, és nem alkotott egy új deklinációs rendszert, hiszen ez a teljesen kifejlődött szláv névragozási rendszerben már nehézséggel járt volna. (E jelenség további sorsára még visszatérünk.) Érdekes, hogy a szlávhoz hasonlóan az újlatin nyelvek közül a spanyol nem elégedett meg a szórendi megkötéssel, hanem az élőlényeket jelentő főnevek accusativusát a dativusszal fejezi ki: yo veo él mar, la sierra— yo veo al padre, a la madre, al ave. HJELMSLEV (Animé 175—6) e jelenséget a spanyolban inkább személy— nem személy kategóriának tartja, mint élő—élettelen kategóriának, pedig az állatokat jelentő főnevek accusativusa is egyenlő a dativusszal, mint példánk (al ave) is mutatja. E. kitérő után kísérjük tovább a genus fejlődésének útját. A kétféle accusativusi alak különválásakor, nagyjából vele egyidejűleg, létrejöhetett a változó nemű szófajok egyeztetése. A genus szempontjából e döntő körülmény részleteit nem ismerjük. Amint láttuk, ha egyes kutatók beszélnek is fontosságukról, részletesen nem elemzik. A megoszlás kialakulásának oka véleményünk szerint az állandó nemű főnév végződésének analógiás hatásában keresendő. A vele szoros viszonyban álló mondatrészek, tehát elsősorban a jelzői funkciót beltöltő szófajok az összetartozás jelzésére rímszerűen ráhangzással követték a főnév végződését: *ek¥os dhabhros — guena dhabhra—uergom dhabhrom •— sünus dhabhrus —mater dhabhrér; sing. abl. eknöd dhabhröd — gvenas dhabhras stb. Ez a ráhangzásszerű, analógiás úton keletkezett megoszlás nem ismeretlen az indogermán nyelvek későbbi fejlődósében sem. A szláv nyelvek körében két példáját is látjuk a hátratett artikulus ragozásánál. A bolgár nyelvben ma az artikulus főképpen a többesszámban nem annyira a genusalakot, mint bizonyos esetekben inkább a főnév végződését követi. Az egyesszámban a mássalhangzóvégződés nem akadálya annak, hogy az artikulus ne igazodjék a nemhez, habár nem ritka az egyeztetési bizonytalanság, pl.: apad — epaoKtn,. CMeAocm — cMeAOcmma, de neneA — neneAhtn '$> neneAma. A többesszámban az -a végződésű főnevek artikulusa függetlenül nemüktől mindig -ta: öpamnma m. — KHüMcama f. — ceAama ntr. Az artikulus kezdetben a nóvmási deklináció végződése szerint követte a főnév ragos alakjait, de az analitikus ragozás elkopásával más erők érvényesültek, és így alakult ki a ráhangzásszerű kongruencia, amely e nyelvben a szóban forgó esetekben a genus sajátos funkcionális erejét csökkenti. Az északi nagyorosz nyelvjárásokban hasonló jelenséget találunk. Itt a nominativus mindkét numerusbeli alakjai aránylag szabályos egyezést mutatnak a hátratett artikulus alakjaival, de a casus obliquusokban már csak a főnév végződése szerinti ráhangzás figyelhető meg. A nyelvtörténeti adatok azt mutatják, hogy itt is a korábbi szabályos egyeztetés süllyedt vissza ráhangzássá (lásd SOBOLEVSKIJ 224).