Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

A NYELVTANI NEM KIALAKULÁSA 353 analógia nem világos: ,,le génre feminin est né de la syntaxe d'accord, et de . l'opposition de (d'homme est bon» (sujet et prédicat animés) et «la femme est chose bonne», ü'ávádeaig est chose bonne» (sujet animé, prédicat inanimé)". MARTINÉT (Linguistique) hivatkozva VAILLANT cikkére tovább fejtegeti az -s suffixum ergativusi funkcióját. MARTINÉT (Le génre feminin) nemrég megjelent tanulmányában szintén a hímnem és nőnem különválásával foglalkozik. Szerinte a *se/so mutatónévmás végződésének alkalmazkodása volt a döntő a nőnem különválásában. MARTINÉT elismeri, hogy nem a nőt, nőstényt jelentő képzők kialakulása adja meg a genus lényegót, hanem az ilyen szavak (*gy>ena) mellett álló mutatónóvmás alkalmazkodott végződésükhöz, hogy jobban kifejezze e szavakhoz való tartozását. Áz így keletkezett új -a végződés analógiás úton átterjedt a többi névmásra, melléknévre, majd követte az összes, tehát nemcsak az -a végű nőnemű főnevet, s azután a nominativusból az accusativusba, majd a casus öbliquüsba is átterjedt a megoszlás. Sajnos azonban MARTINÉT nem tudja megokolni, miért éppen az -a végű nőt jelentő főnevek mellett álló névmás, és miért éppen a *sejso névmás számára volt szükséges az összetartozás jelölése; tehát miért nem lett *sí alakja a *stri mellett álló mutatónévmásnak ? A *gvena stb. főnevekre való hivatkozás egyébként BRUGMANN elméletével rokon, bár MARTINÉT nem hivatkozik rá. A továbbiakban még egy olyan tanulmányról kell megemlékeznünk, .amely rokon vonásokat mutat MEILLET gondolataival, bár egészen más eredményre jut, s egészen más módszert követ. VÉLTEN tanulmányáról van szó. VÉLTEN általános érvényű megállapításokat teszi úgy, hogy jórészt indogermán anyagból indul ki, s abból von le következtetéseket a világ minden •> \ nyelvére szóló érvénnyel. A szerző nézete szerint a nyelvtani kategóriák közül csak egy található meg a világ minden nyelvében : a személy kategóriája. E kategória az alany •és a tárgy megkülönböztetése céljából jött létre úgy, hogy a személyes névmás harmadik személyéből személyragok keletkeztek, s ezek hozták létre a genus-I különbséget. VÉLTEN a személyragokat nem igei személyragnak fogja fel, hanem az alany ós a tárgy megkülönböztető ragjának, mert véleménye szerint az ige és a névszó megkülönböztetése későbbi jelenség; a genuskülönbség tehát eredetileg élő és élettelensóg megkülönböztetésén alapul. Eltekintve a személy kategóriájának homályos átfogalmazásától, lényegében a MEILLET-féle génre animé és inanimé különválását látjuk VÉLTEN tanulmányában újra megjelenni, és az indogermán anyagon túlmenve általános érvényűvé válni, | csakhogy amíg MEILLET konkrét anyaggal dolgozik, addig VÉLTEN innen• onnan kiragadott példákra alapozza tóteleit. Ettől kezdve VÉLTEN már teljesen önálló utakra lép. Szerinte a genus \ és a numerus kategóriája egymással összefonódik, egyik a másik nélkül nem képzelhető el. Példának említi többek közt a chinook nyelvet, amelyben van t hímnem, nőnem, semlegesnem, egyesszám, többesszám és kettősszám, de egy hímnemű főnév csak hímnemű vagy többsszámú, egy nőnemű főnév csak nőnemű vagy kettősszámú lehet stb. A sokféle nem létrejöttét szintén a genus ós numerus összefonódásának tartja. Ezenkívül VÉLTEN azt állítja, hogy a genus kialakulása a világ minden nyelvében szükségszerűen létrejön éppen azért, mivel a személy kategóriája minden nyelvben meglevő kategória. A finnugor nyelvek kérdő és vonatkozó névmásának (Jci—mi) különbsége,