Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

352 FODOB ISTVÁN mások az élő (lebendig) nem, vagyis a hímnem és a nőnem kialakulásának elsődlegességét vitatják különféle spekulációk alapján. GRASSERIE (I, 235 — 6, 246 — 7), aki szintén a természetes nem elméletének talaján áll, úgy véli, hogy az indogermán nyelvben utoljára a leggyengébb nem, a semlegesnem, vált ki. Gyengeségét mutatja az a körülmény is, hogy az indogermán nyelvekben a legkevésbé tudja tartani magát, és elsőnek tűnik el. A hinmem. és a nőnem kialakulásának sorrendje viszont: 1. hímnem, 2. nőnem. GRASSEBJE különösen ez utóbbi állítását tudja a legkevésbé valószínűvé tenni. Igazolására semmi bizonyítékot sem hoz. P. MÜLLER (122 — 3) a világ nyelveiben általában két nem különbségét tartja eredetinek. Ezt tisztán a szemito-hamita nyelvcsalád őrizte meg. Itt az alany és a tárgy, azaz a spontán (cselekvő) és receptív (szenvedő) különbsége válik ketté. Az indogermán genushármasság újabb tagozódás eredménye. Itt az alany még tovább feltétlen cselekvő (das Spontáné als unbedingt Tátiges) hímnemre és a cselekvést kísérő (das Tátige Begleitondós) nőnemre oszlott. F. MÜLLER e nézeteit nem fejti ki részletesen, a szintaktikai jellegű indokolás pedig nagyon homályos. Legkevésbé helytálló a világ minden nyelvére való általánosítás. MEILLBT gondolatait a génre animé és inanimé különválására vonatkozóan a mai napig sem cáfolták meg, s így a génre animé későbbi kettéválásának feltételezése csakugyan valószínűnek látszik. SPECHT (Ursprung 300 — 1) a génre animé és inanimé szétválásának gondólatát nem fogadja el, de lényegében elismeri tanulmánya egész gondolatmenetével. SPECHT ugyanis a heteroklizis egy kezdeti funkciójának a casus rectus és obliquus megkülönböztetését tartja (337 — 8, 350, 391 stb.). Ezt a megkülönböztetési módot később egy fejlettebb eszköz váltja fel, amidőn a névmási elemből származó -s és -m suffixumok különbsége látta el e funkciót, háttérbe szorítva a heteroklízist. MEILLET elméletének az a legnagyobb hiányossága, hogy a hímnem és nőnem különválása tekintetében a természetes nem visszatükröződésének fikcióját magáévá teszi. E nagy gondolkodó tehát e kérdésben BOPP és GRIMM tanításain nem tudott túljutni. MEILLET gondolatait mások is igyekeznek továbbfejleszteni. GÜNTERT (54—9) nem ismerve MEILLET tanulmányait, hozzá hasonlóan, de kevéssé hihetően, fordított sorrendű fejlődési fokozatokat tételez fel. A természetes nem illetve az értékmegkülönböztetés elméletének meggyőződéses híveként a hímnem és a nőnem kiválását tartja elsődlegesnek, a semíegesnemét másodlagosnak Ez utóbbi kiválásának indokául MsiLLETvel lényegében azonos körülményeké vázol elénk. LOHMANN nagy nyelvi anyagon bizonygatja egyrészt a hímnemű é nőnemű alakok közti képzósbeli összefüggéseket, másrészt a semlegesnem korábbi kialakulásának módozatait. Sajnos éppen a génre animé kettéválása / tekintetében, amelyet a szerző polarizációnak nevez, semmi újat nem mond./ VAILLANT érdekes cikkében más szemszögből igyekszik MEILLET nézeteit \ alátámasztani, bár bizonyos mértékben el is tér mesterétől. Az élő—élettelen> nem különválását egy eredeti ergativus (későbbi -s végű nominativus) ós nominativus (későbbi -5 nélküli nominativus) különbségére vezeti vissza, ahol az ergativusos alanyi szerkezet a génre animé kialakulását segítette elő, a nominativusos alanyi szerkezet pedig a génre inanimó-ét. MEiLLETtől eltérően a később kialakult nőnemet a génre inanimé-ből származtatja tekintve, hogy az -a- tövű főnevek nominativus sing. végződése a semlegesnemű kollektívum képzővel azonos (-a) volt. A különválás módjait VAILLANT homályosan és elnagyoltan írja le. Főleg szintaktikai tényezőkkel operál, de az általa felhozott