Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)
Tanulmányok - Fokos Dávid: A permi nyelvek határozói igeneveiről 275
308 FOKOS DÁVID vagyis a melléknévi igenév általában névszói állítmányul is szerepelhet. A permi nyelvek praesens egyes 3. szem. eredetileg -e, -e végű igenév (1. pl, UOT. Chrest. 59), a magyar kelt, holt melléknévi igenevekkel azonos az igék -t-s praeteritumának egyes 3. személye: kelt, holt (halt), a finn praes. egyes 3. személye *-pa, pá ~ *-f3a, -fia képzős melléknévi igenév stb. (1. pl. SETÁLÁ, TuM. 4 kk., TMNy. 622, SZINNYBI: Hunfalvy-Album 42, KETTUNEN—VAULA % 102—3, HAKULTNEN SKRK I, 220, 223 stb.). És hogy a magyar melléknévi igenóv ma is mily gyakori állítmányi használatban, azt részletesen kifejtette és gazdag példatárral igazolta TOMPA JÓZSEF (MNy. XLIX, 128—40).13 De — tudjuk — állítmányul szerepelhet a határozói igenév is, mint pl. ebben a mondatban: tárva-nyitva szobámnak az ablaka (Petőfi) stb. L. KLEMM, TörtMondt. 50; vö. még SIMONYI, MHat. II, 309—10, Mócs: Nyr. XX, 164—6, 203—4, KÁROLY S., i. m. 155. L. még komi -sa alatt a 314. lapon. A fent idézett mondat: Le. tsáitisni tent'sid dzinjan mi/éa gelesa 'azt hitték, hogy a te harangod szép hangú', ezek szerint kétféleképpen értelmezhető: 'a te harangodat szóphangú[nak|, [mint] széphangút gondolták', vagy: 'azt gondolták a te harangodról: széphangú'. Ugyanígy adíctzis uzig is ekképp volt értelmezhető: 'látta [mint| alvót, alvó[nak]', vagy pedig úgy, hogy 'látta: ő alvó', ez pedig a. m. 'ő alszik', ahogyan sije mune 'ő megy' eredetileg a. m. 'ő menő', mune véli 'menő volt, ment'. Ezekben a szerkezetekben tehát valóban még nem tekinthetjük a komi -ig végű igenevet határozói igenóvnek, és így csatlakozhatunk ebben a tekintetben WIEDEMANN véleményéhez. De bizonyára egészen közel állnak a határozói igenóvi használathoz fenti példáink közül a következők: 'szántóföldet művelve' (ve/éig), 'az utolsó csontot lerágva' (vil'edig), ahol az igenévvel kapcsolatos accusativusi tárgy mutatja, hogy igenévvel van dolgunk és az igenév kifejezetten határozói szerepű. Ezek a mondatok azért is figyelemre méltók, mert a nyelvtani irodalomban az -ig végű igenév gyakran szerepel mint fyatározói igenév, de kétségtelen példát erre a használatra nem igen idéznek a nyelvtanok. b) Az -ig alakkal szemben az -igen végű igenevek használatával kapcsolatban többen is hangsúlyozták, hogy ez rendszerint [bár nem kivétel nélkül] az alanyra vonatkozik. Valóban egy „látta őt ül ve"-féle szerkezettel kapcsolatban fölmerülhet a kórdós: „már mint ki ült?", 'vidit eum sedens', vagy 'vidit eum sedentem?' Ez a különbségtétel persze élénken emlékeztet a magyar -va és a régi -atta határozói igenevek közti különbségre; pl. alvajáró, térden állva (AporK. 150), de viszont: léié őket aldttok(= 'alva') MünchK. 65, láiám a szelletet leszállatta mennyből 'vidi spiritum descendentem de coelo' (MünchK. 170); 1. SIMONYI MHat. II: 326; KÁROLY S. 214.14 Az -igen, P. -iken végződésű igenevekben is már olyan alakulat is jelentkezik, melyben a ragos végződés (képző + rag) összeforrt egységként járul az igetőhöz: vére munigen 'mikor az erdőbe ment(em)' nem úgy tagolódik, hogy munig + -en, hanem így: mun + -igen; a vinass juuigen 'mikor a pálinkát issza', olyan igenevet tartalmaz, melynek tárgya van és a nyelvérzék a ju(u)- tőhöz függesztettnek fogja fel az -igen végződést. Hogy ez való-13 TOMPA JózsEFnek igaz köszönettel tartozom sok értékes megjegyzéséért és tanácsáért, mellyel segítségemre volt, mikor vele e dolgozatom problémáiról beszélgettem. 14 „az igenév kifejezte cselekvésnek alanya a főcselekvésnek tárgya" (de gyakori ilyenkor a -va és -ván is: aluva lelvén őket (WeszprK. 54), leié őket alván (AporK. 164), lelek egybegyűlvén az 11 apostolokai (WinkK. 274). MHat. II, 326, 310—1.
