Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Benkő Loránd: Az irodalmi nyelvi „téves visszaütésről” 11,

AZ IKODALMI NYELVI „TÉVES VISSZAÜTÉS'•-RŐL 13 E változás-típust a német nyelvtudományban rendszerint „umgekehrte Sprechweise" néven emlegetik. A franciáknál a „fauche régression" elnevezés divatozik (vö. pl. DAUZAT, La géographie linguistique 60). Nálunk PAIS a „reciprocitás" vagy „viszonosság" vagy „keresztváltozás" terminust emlegeti (i. h. 102). Mások „hiperurbanizmus" vagy „túlkompenzáció" néven illetnek nálunk efféle jelenségeket (pl. DEME : MNy. LIII, 379). Magam a továbbiakban a „valódi visszaütés"-sel párhuzamba, illetőleg szembe állítva — a francia terminushoz hasonlóan — a „téves visszaütés" elnevezést használom. A téves visszaütés nyelvi jelenségében további altípusokat ajánlatos megkülönböztetnünk. Mindenekelőtt körülhatárolódik a téves visszaütéseknek az a csoportja, amelyik a nyelvfejlődés során spontánul, a nyelvi normajelenségektől függetlenül, azoknak többé-kevésbé szándékos, tudatos alkalmazásától mentesen alakult ki. Általában ilyenekre hoz példákat PAIS (i. h.), és ilyeneket mutattam ki magam is az ómagyar inetimologikus kettőshangzók (NyK. LIV, 52—3), valamint a közép- és újmagyar / > ly változások (A m. ly tört. 71—2) területén. E csoport megkülönböztetése főként a következővel szembeállítva kap jelentőséget. Különleges nyelvi problémákat vetnek föl, s ezért ha nem is éles határokkal, de el kell különítenünk az előbbi csoporttól azokat a téves visszaütéseket, amelyek a beszélő vagy író nyelvi tevékenysége szempontjából bizonyos mértékben szándékosnak, tudatosnak vagy legalábbis félig tudatosnak tekinthetők. Itt egy többé-kevésbé szilárd nyelvi norma: a beszélt nyelvben a köznyelvi norma, az írott nyelvben az irodalmi norma játszik döntő szerepet. E típusban tehát tulajdonképpen két nyelvi rendszer, két külön nyelvi típus küzd egymással: rendszerint a beszélő vagy író nyelvjárásiassága és norma-ismerete csap össze. A normához a beszélő vagy író igazodni igyekszik, s eközben saját nyelvjárásiasságának és tudatos normára-törekvésének keveredése teremti meg azokat a kettős alakokat, ingadozásokat, amelyekből — nyelvérzékének megzavarodása révén — analogikusán fordított irányú hang változások születnek. Az analogikus téves visszaütéseket megteremtő ejtésbeli bizonytalanságnak természetesen feltétele az a nyelvi helyzet, hogy olyan beszélő vagy író törekedjék erőteljesen a norma alkalmazására, aki azt nem ismeri kellően, nyelvében használni nem tudja egyöntetűen. Ha például a beszélő vagy író saját nyelvjárásiasságának l-et elemésztett alakjai (szngál, bőcső, ama, émegy stb.) helyett a tőle nem kielégítően ismert köznyelvi, illetőleg irodalmi normának a megtartására igyekszik, akkor a norma megtartott l-jenek analógiás hatására a valójában, etimologikusan l nélküli alakokat is Z-ezővé teszi, azaz tévesen csolkol, szölke, vágyoldik, holnap 'hónap'féle formákat produkál. Az efféle analogikus visszaütések persze a normát jól ismerők és alkalmazók számára nemcsak tévedéseknek, de egyúttal modorosságoknak, is hatnak. A köznyelvi és az irodalmi nyelvi norma több eltérő sajátsága miatt a téves visszaütéseknek e fajtáját ismét két csoportra kell bontanunk. A beszélt nyelvben létrejövő, a köznyelvi normához igazodó téves visszaütés jellegzetességei: 1. alkalmibb jellegű, nyelvileg kevésbé maradandó formákat hoz létre; 2. a köznyelvi norma kevésbé szilárd volta miatt viszonylag kisebb nyelvi hatókörű, kevesebb szóalakra terjed ki; 3. a köznyelvi normának a magyarban későbbi megszilárdulása következtében időben későbbi nyelvtörténeti változás. Ezt „köznyelvi téves visszaüté s"-nek nevezhetjük. — Vele szemben az írott nyelvben létrejövő, az irodalmi normához