Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Benkő Loránd: Az irodalmi nyelvi „téves visszaütésről” 11,

14 BBNKÖ LORÁND igazodó téves visszaütés jellegzetességei: 1. állandóbb jellegű, az írás sajátosságai miatt nyelvileg maradandóbb formákat hoz létre; 2. az irodalmi nyelvi norma szilárdabb volta miatt viszonylag nagyobb nyelvi hatókörű is lehet, sok szóalakra is kiterjedhet; 3. az irodalmi normának a magyarban korábbi megszilárdulása következtében időben korábban kezdődő nyelvtörténeti változás. Ezt „irodalmi nyelvi téves visszaüté s"-nek nevezhetjük, s tulajdonságaiból láthatóan az előbbinél nagyobb nyelvi jelentőségűnek tarthatjuk. 2. A fentebb mondottakból világosan következik, hogy az irodalmi nyelvben a téves visszaütés jelensége az irodalmi norma fejlődésének abban a szakaszában érvényesül legerősebben, amikor a már viszonylag megszilárdult írásszokások rohamosan, hirtelen kezdenek tért hódítani az írásgyakorlatban, azaz amikor az írók többsége már kötelességének érzi a normához igazodni, de közülük sokan még nem ismerik azt kielégítően. A magyarban ez az időszak nagyon jól kikristályosodóan irodalmi nyelvünk ,,forradalmá"-nak korszaka: a XV111. század második fele. Arról persze szó sem lehet, hogy eme időszak irodalmi nyelvében a téves visszaütés jelenségét teljes egészében vagy akárcsak több részletében bemutathassam, hiszen itt az adatok ezreinek felsorakoztatása is csak töredékét adhatná e jelenség akkori nagyarányú érvényesülésének. Egy jellemző részletet azonban mindenesetre ki lehet ragadni mint olyat, amelyik megfelelően érzékeltetheti általánosabb vonatkozásait is: nyelvi jellegét, korabeli hatóerejét stb. Ez a szintén csak szemelvényesen bemutatott részlet a nyugatmagyarországi írók műveiben mutatkozó, á utáni o-zással szemben való téves visszaütés lesz. Az eddig fölfedett nyelvjárástörténeti anyagból úgy látszik, hogy az á utáni o-zás (szároz, lábo stb.) — elsősorban mint disszimiláció okozta jelenség — a magyar nyelvterület nyugati és keleti részein egymástól teljesen függetlenül, de nem túlságosan nagy időbeli különbséggel indult meg, míg a középső nyelvjárástípusok jórészt máig kimaradtak e fejlődésből (vö. BENKŐ, Magyar nyelvjárástörténet 90—1). Nyugaton a jelenségre már a XVI. századból vannak szórványos adataink, a XVII. század közepéről pedig már egészen erőteljes jelentkezéséről is van írásbeli bizonyságunk (vö. PAPP LÁSZLÓ: MNy. LII, 91—2). A XVIII. században a jelenség a nyugati nyelvjárástípusokban már viszonylag teljes nyelvi kifejlődésűnek mondható. — A nyugati írók beszélt nyelv járásiasságának ez az o-zása és az irodalmi norma megfelelő a-zása az írói tevékenység során összeütközött, és — a már jelzett módon — tömeges téves visszaütést eredményezett. A továbbiakban bemutatott szemelvényes — tehát korántsem minden rendelkezésemre álló adatot felölelő — adatközlést három részre osztom. Téves visszaütések voltaképpen csak a második és a harmadik csoportban szerepelnek majd, a kérdés egészébe azonban az első csoport is szorosan beletartozik. A) A XVIII. század második felében még számos olyan nyugati magyar író van, aki az irodalmi normát alig vagy egyáltalán nem ismeri, hanem jobbára saját beszélt nyelvjárásiasságához vagy legalábbis a helyi, nyugati írásszokásokhoz igazodva ír. Beszélt nyelvüknek megfelelően ezek az írók műveikben erősen o-znak, a-zó téves visszaütések legföljebb csak elvétve bukkannak föl náluk. Néhány példa: [Amadé László:] Buzgó szívnek énekes fohászkodási (1755.): A2: alázotos, ájtatos, alázotosság; A3: fzármozik, ágokat,