Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)
Tanulmányok - Benkő Loránd: Az irodalmi nyelvi „téves visszaütésről” 11,
12 BENKÖ LORÁND jegyeznünk, hogy az eme változástípus körébe vonható esetek elbírálásában a legnagyobb óvatosságra van szükség, mivel a legtöbb „hangfejlődés" csak látszólag tartozik ide, valójában azonban nem igazi hangtörténeti változás, hanem nyelv járástörténeti tényekben leli magyarázatát. A nyelvemlékekben megközelítőleg azonos korban feltűnő kettős alakok tudniillik az ilyenféle értékelésben egyszerűen becsaphatnak bennünket, mert legtöbbjük nem ugyanazon nyelvrendszeren belüli ingadozás, hanem különböző nyelvjárástípusoknak részben megőrződött, részben továbbfejlődött formáival azonos, s még ma is többnyire csak a köznyelv mutatja egyöntetűen a kérdéses szavaknak esetleges korábbi változatát. Mindebből az következik, hogy a valódi visszaütések csoportjába csak azokat a — nyelvtörténetileg, sajnos, nagyon nehezen kimutatható — változásokat sorolhatjuk, amelyek ugyanannak a nyelvi-nyelvjárási típusnak a belső életében zajlottak le. B) A visszaütések második főtípusa az előbbinél sokkal egyértelműbben megítélhető, nyelvtörténetileg világosabban felismerhető és ugyanakkor a hangtörténeti változások szempontjából sokkalta fontosabb kategóriát alkot. E típussal — mivel a címben jelzett tárgykörhöz szorosabban hozzátartozik — kissé részletesebben kell foglalkoznunk. Ide olyan visszaütések sorolhatók, amelyekben a hangfejlődésnek nincs szorosabb értelemben vett etimológiai alapja: a kérdéses szó korábban nem tartozott abba az alakcsoportba, amelybe később analógiás hatások belesodorták, így azelőtt nem is volt olyan kiejtésű, amilyenné a visszafelé történő hangváltozás során lett. Az ide tartozó szavak tehát az egyes hangtörténeti változások során keletkezett hangtani ingadozások ráhatására fordított irányú hangfejlődéssel kapták meg kettős formájukat, majd állandósult a bennük újnak, de analógiás környezetükben réginek számító alakjuk. Az eredetileg rövid o-ból nyúlott hosszú ó-t tartalmazó fgr. eredetű hód állatnév például a tömeges ómagyar ou^> ó monoftongizáció révén keletkezett ingadozások analógiájára fordított hang változással kettős: hód ~ houd alakká vált, majd egyes nyelvjárástípusokban valószínűleg állandósult is a visszaütéses hoy,d alak, hasonlóan több más inetimologikus diftongussal hangzó szó kialakulásához. Az A) pont alatt tárgyalt valódi visszaütés talán nem is minősíthető a szó szoros értelmében vett hangváltozásnak, hiszen a szó alakjának megváltozása csak a vele kapcsolatos s előzményeként szereplő „előre mutató" fejlődésben megy igazán végbe; ennek indító okait különben nem is ismerjük mindig. Ezzel szemben a visszaütés második főtípusa teljes értékű hangváltozás, mégpedig olyan, amelynek konkrét indító oka is nagyon jól ismeretes. Ez az ok az analógia, jobban mondva a nyelvérzék megtévedéséből fakadó téves analógia. Az újgrammatikusoknak a hangváltozásokkal kapcsolatos merev, sőt jórészt hibás analógia-felfogásával szemben már SCHTJCHART (Über die Lautgesetze. Gegen die Junggrammatiker.) óta tudjuk, hogy az analógiás hatások milyen jelentős szerepet játszanak a hangváltozásoknak nemcsak a terjedésében, hanem a megindulásában is. Meglehetősen régi az a felismerés is, hogy az analógiának hangváltozást teremtő ereje visszafelé irányuló, visszaütő fejlődéseket is produkál (vö. pl. PAUL, Prinzipien3 107—9, 5 117—20). Nálunk érdemben először PAIS mutatott rá az analógiás indítékú fordított hangváltozásokra az „Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában" című fejtegetéseinek egyik szakaszában (MNy. XLVI, 102—3). A magyar hangtörténetnek újabban nem egy mozzanatáról derült ki az ilyesféle analógiás, eredet.
