Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Tanulmányok - Loványi Gyula: A Magyar Nyelvészet 3
24 LOVÁNYI GYULA Megvolt ez a hit 1848 előtt, megvolt korábban is, és lényegében hasonló okokból fejlődött ki: a magyarság évszázados vágyakozása és szüntelen küzdelme az igazi szabadságért idézte elő. Legjellegzetesebb és az abszolutizmus korára is kiható képviselője HORVÁT ISTVÁN. Persze voltak ennek a szemléletnek rokonszenves megnyilvánulásai is. Ilyen pl. az a förgeteges lelkesedés, amelyet Berlioz zseniális hangszerelésében a Rákóczi-induló keltett az 1845. évi bemutatójakor. HUNFALVY éles szeme menten fölismerte a veszélyt. Tisztában volt azzal, hogy a tudományos nézőpontból gyerekes mozgalom kihatását nem szabad lebecsülni, hanem komolyan és elszántan szembe kell szállni vele. Nyilvánvaló volt HUNFALVY számára, mit jelent a nyelvtudomány álláspontjából, ha a beteges, de tetszetős irányzat úrrá lesz az ország közhangulatán, megnyeri a közvéleményt. így elkerülhetetlenné vált, hogy a két, egymással merőben ellentétes szemlélet össze ne ütközzék: egyfelől a ,,halzsíros atyafiság" ellen állhatatos makacssággal harcoló, főleg műkedvelő történész-nyelvészekből álló tábor, másfelől HUNFALVY és azok a nyelvészek, akik egy nézetet vallottak vele. Mindjárt bevezetőjének elején (I, 1) kinyilvánítja HUNFALVY, hogy nem ígérhet mulatságot, és nem édesgetheti az olvasót előítéleteinek legyezgetésében. Kijelenti (IV, 295): „Horvát István nyelvészkedő históriái ellen tudtomra vagy első, vagy leghevesebben én keltem ki. A tudományhoz méltatlan volt-e kikelésem modora, azt ítéljék meg mások ... de hogy nagyon szükséges volt, arról teljesen meg vagyok győződve, s kész vagyok újra meg újra kikelni, ha valaki H. Istv. [így] tekintélyével akarná távol tartani magától a nyelvtudományt". Kemény szavak!45 Rámutat (I, 15) arra: nem tetszik egyeseknek, hogy bizonyos nyelvekkel hasonlítjuk össze nyelvünket. Attól való iszonyodásukban inkább eltagadják a nyelvhasonlítás szükségét vagy pedig a föld valamennyi nyelvével akarják hasonlítgatni a magyart, hogysem „csőcselék néppel" legyen dolgunk! Azt mondja továbbá ^11, 4—5), hogy azok, akik RÉVAit nem merik bántani, szidják SAJNOVicsot és fitymálják a „híg eszű" GYAEMATHit, féltik a magyar becsületet, ha a lappal, a finnel, az észttel s a többi számos, de nem díszes atyafisággai környékezik a dicső magyar nyelvet. Ennek a gőgös fölfogásnak a megnyilvánulása (IV, 295) az a hit, hogy a magyar nyelv a legeredetibb, tehát ebből kell megmagyarázni nemcsak az altáji, hanem az árja nyelveket is. Kérlelhetetlenül kikel (I, 143) HUNFALVY az ellen, hogy nálunk némely fönnhéjázó törpe csak piszkos, halzsíros finneket ismer. Kijelenti (I, 152) továbbá: Sokan megbotránkoznak azon, hogy ismételten állította, nincs még magyar nyelvtudományunk, mivel csak most kezdjük tanulni a rokon nyelveket. Idézésre kívánkozó nyilatkozatainak szinte kimeríthetetlen sorát ezzel az idézettel (I, 18) zárom le: „Félre tehát a gyermekes vagy parasztos hiúskodással, mely valóban inkább szégyenünkre van, mint a lapp rokonság, mert alkalmatlanná teszen a tudományra, miben legnagyobb szégyen vallásunk áll". HUNFALVY után hallgassunk meg másokat is. LuGOSSYnak (II, 164) ez a véleménye: „A nyelvnyomozás kontár kezek közé sülyedt, henyék elmefuttatásának tárgyává lőn, s általán gyanús mesterséggé kezd válni. Némelyek 45 TOLDY FERENC az 1850-ben megjelent Reguly-Albumban (XXII) megemlíti, hogy REGULY joghallgató korában HORVÁT IsTvÁNnáí „tárta szállást és asztalt, de, ami kiemelendő, a híres tanár sem utasítással, sem eszközök közlésével nem kötelezte őt le".
