Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Ismertetések, szemle - Lakó György: Björn Collinder: Fenno-Ugric Vocabulary 213
214 ISMEBTETÉSEK, SZEMLE ugorság nyugati, illetőleg keleti ágán belül csak egy-két nyelvben vannak meg, nem tárgyalja a szerző.. Kárpótlásul viszont találunk szótárában egy függeléket, amely „Uralo-Altaica" címen közli azoknak a finnugor, illetőleg uráli szavaknak a jegyzékét, amelyekhez feltűnően hasonló szavak találhatók az altáji nyelvek egyikében vagy másikában. Az előszóból következtethetően szótárát a szerző elsősorban nem a finnugor nyelvek kutatóinak, hanem a finnugor nyelvészettel foglalkozó egyetemi hallgatóknak, továbbá azoknak a szakembereknek szánja, akiknek nem a finnugor nyelvészet a sajátos kutatási területük. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy COLLINDER szótára számos szerkesztési kérdésben, valamint technikai tekintetben lényegesen különbözik pl. GOMBOCZ — MELICH Magyar Etymológiai Szótárától, s éppen a finnugor nyelvészekre első pillanatban meglehetősen idegenül hat. A legszembeszökőbb újítás a szerzőnek az az eljárása, hogy az uráli nyelvek szavainak jelölésére — kivéve a hagyományos helyesírással írott finn, észt és magyar szavakat — egyszerűsített írásmódot, a forrásoktól eltérő jelölésmódot alkalmaz. Ha tekintetbe vesszük annak a közönségnek az érdekeit, amelynek COLLINDER szótárát szánja, ez az újítás nemcsak megengedhető, hanem egyenesen szükséges volt. Nyilvánvaló, hogy pl. a chanti é3 a manysi szavak egy része abban a formában közölve, amelyben őket KARJALAINEN, illetőleg KANNISTO feljegyezte, a szótár jelzett közönségére csak sejtelmes hieroglifokként hatott volna. Azon alapelvek közül, amelyeket COLLINDER a maga sajátos írásmódjának megalkotása közben érvényesített, csak egyet emelek ki : az új írásmód lehetőség szerint tükröztetni igyekszik a szók mindazon hangsajátságait, amelyek akár a leíró, akár a történeti fonológia szempontjából lényegesek. A finnugor nyelvészet számára nagy nyereség lenne, ha COLLINDER a jövőben közzétenné és vitára bocsátaná azon vizsgálódásainak részletes eredményeit, amelyeknek e lényeges hangsajátságok megállapítása volt a céljuk. Ily módon talán létre lehetne hozni valamennyi finnugor nyelv számára egy olyan egyszerűsített írásmódot, amelyet aztán a finnugor nyelvészek valamennyien elfogadhatnának és — ha ennek ellenkezőjére különös ok nincs — mindnyájan alkalmazhatnának. COLLINDER etimológiai szótára kb. 1000 etimológiát foglal magába. Ezen hatalmas anyag egészének kritikai átvizsgálására egy ismertetés keretei közt csak olyan szakember vállalkozhatik, aki maga is hosszú idő óta elsősorban etimológiai kutatásokkal foglalkozik, s maga is nagy mennyiségű, jól rendezett etimológiai anyaggal rendelkezik. Ilyen szakemberként COLLINDER szótárát eddig csak ERKKI ITKONEN bírálta (Uralaltaische Jahrbücher XXVIII, 56 — 80), aki abban a kedvező helyzetben van, hogy rendelkezésére áll a finn etimológiai szótárnak évtizedek óta gyűjtött s részben már fel is dolgozott anyaga. Mi világlik ki ebből a bírálatból? Az, hogy COLLINDER és ITKONEN a finnugor, illetőleg uráli etimológiák helyességének megítélésében lényegesen eltérő felfogást képvisel. Felfogásuk eltérésének oka — úgy látom — elsősorban abban van, hogy a két kutató különbözőképpen értékeli az utóbbi két évtizedben végzett magánhangzókutatások eredményeit. Helyesnek vagy helytelennek minősítünk-é egy etimológiát, az attól függ, hogy mit tekintünk a helyesség kritériumának. A finnugor nyelvek mássalhangzóinak egymáshoz való viszonyát már kellőképp tisztázták a kutatások, s afelől semmi kétség sem lehet, hogy a szabályos mássalhangzó-megfelelést az esetek túlnyomó többségében az etimológia helyességét illetően döntő körülménynek kell tekintenünk. Lényegesen más a helyzet a magánhangzóviszonyok megítélésében. STEINITZ (FgrVok. 3) még 1944-ben is így nyilatkozott : ,,Das einzige gesicherte Ergebnis der fiugr. Vokalforschung ist bisher, dass man einen Vokal hinsichtlich seiner Qualitát als hinteren (s) oder vorderen («) bestimmen kann". Ez azt jelenti, hogy éppen STEINITZ idézett tanulmányának megjelenéséig a vokalizmus szempontjából az etimológiák helyességének kritériumaként általában megelégedtünk azzal, hogy az irányadó nyelvekben az egymással egyeztetett szavak első szótagbeli magánhangzói magas- avagy mélyhangúság tekintetében megegyezzenek egymással. Teljesen persze nem volt igaza STEiNiTznek, mert hiszen az igényesebb etimológusok, elsősorban TOIVONEN, már 1944 előtt is továbbmentek a magánhang'zóviszonyok tekintetbevételében: noha az alapnyelvi magánhangzó hangszínének pontosabb megállapítására nem is törekedtek, annyit megtettek, hogy új etimológiáikban á bennük mutatkozó magánhangzómegfelelések szabályosságát igyekeztek ugyanolyan hangmegfelelést mutató, ismert, és elfogadott példákkal bizonyítani. Éhhez az állapothoz képest STEINITZ idézett finnugor magánhangzótörténete lényeges haladást jelentett. Noha az alapnyelvi magánhangzók hangszínére vonatkozó itteni következtetéseket a kutatók többsége nem fogadta el, STEiNiTznek annyit kétségtelenül sikerült igazolni, hogy szabályos magánhangzómegfelelések igenis vannak a finnugor magánhangzók körében is, sőt nemcsak vannak, hanem számuk jelentékeny. STEINITZ munkája alapján nyilvánvalóvá vált az is, hogy a jövőben az etimológusok
