Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Loványi Gyula: A Magyar Nyelvészet 3

20 LOVANYI GYULA nem kevésbé jó történeti emlékek; sőt fölülmúlják e tekintetben az irodalmi nyelvet . . . Vegyük fel, hogy az altáji nyelvek mind irodalom nélküliek, számtalan táj nyelvekre oszlanak: vájjon ezekben nem találhatnók-e szintúgy a nyelvek történeteit . . .". — Ám HUNFALVY már korábban (I, 226—33) is foglalkozott a nyelvjárások elvi szempontjaival, és értékes megállapításokhoz jutott. Irodalmi problémáknak is juttat helyet a szerkesztő, — igaz, csak egy íróval kapcsolatban. De ez az egy: ARANY JÁNOS. A magyar nemzeti versidomról szóló tanulmányát vizsgálja HUNFALVY (II, 68—77), S egyes kérdésekben más a, véleménye. De ,, ... itt és mindenütt Aranynak teljes igaza lehet, azért kívánom, hogy megvitassák elméletét, s ha áll, támogassák, egészítsék ki, tegyék legalább a versolvasókra nézve bizonyossá; ha egyben-másban nem állana, mondják meg, hogy miért nem állhat . . . mert ezen arany emberünk43 megérdemli, hogy ilyen okosan tiszteljük". Az utolsó kötetben ARANY Szépirodalmi Figyelőjével foglalkozik HUNFALVY (VI, 522 — 9), s így vezeti be értekezését: „Talán mulasztási bűnnél is nagyobbat követne el a Magyar Nyelvészet, ha ez évi folyamát berekesztené anélkül, hogy emlékeztesse olvasóit a Szépirodalmi Figyelőre, melyet a magyar nyelv és irodalom tanárainak nem szabad nem olvasniok". A Visszatekintésről elmélkedve megjegyzi HUNFALVY a vers és a helyesírás viszonyáról: „Tessék már az új helyesírás szerint olvasni Kazinczy, Kisfaludy, Vörösmarty, szóval egész klasszikus irodalmunk verseit . . . Sőt nem is irtózunk az új kiadásokban elrontani verseiket az új helyesírásért" (VI, 529). 10. Bármily becses is az, amit a Magyar Nyelvészet a szűkebb értelemben határolt magyar nyelvtudomány művelésében teljesített, kiemelkedő jelentőségét az összehasonlító nyelvészet terén szerezte. Azt mondja SZINNYEI JÓZSEF BuDENzről szóló szép megemlékezésében (NyK. L, 1 — 6), hogy BUDENZ volt az első magyar összehasonlító nyelvész, aki nem autodidakta. De autodidakta a rendszeres magyar összehasonlító nyelvészet kialakítója, HUNFALVY PÁL, akinek tehát azt is köszönhetjük, hogy nyelvészetünkben az autodidaxist a módszeres tudományos kiképzés és munkálkodás váltotta föl. A Magyar Nyelvészet korának, ennek az átmeneti kornak a velejárója, hogy az újonnan szerzett tudást nyomban tovább kellett adni. Már egy évtizeddel korábban, 1845. október 26-án írja HUNFALVY Késmárkról TOLDY-nak ezeket a jellemző szavakat: „ . . . egészben véve professzorkodásom nem aratás, hanem tanulás" (Akad. Kéziratt.: M. irod. 70). S nem szerénykedés, hanem a rideg valóság megállapítása, amikor később, a Magyar Nyelvészet első évfolyamában kijelenti: „tanulva tanítunk" (I, 333). Váltig ezt hangoztatja különböző változatokban: „[A szerkesztő] jól tudja, mennyire bajos meghaladt korban tanulni, [de] nekünk valóban nincs időnk a halogatásra" (III, 38). A következő évben kinyilatkoztatja: „Öreg napjaimra is tanulom, mennyire tőlem telik, a szanszkritot, s az ifjú finnezőket (mert vannak már ilyen megvesztegetett ifjak) hathatósan buzdítom reá" (IV, 235). A szerző kiemelése.