Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Loványi Gyula: A Magyar Nyelvészet 3

A MAGYAR NYELVÉSZET 19 „Ami jó, lehet-e kirívó? S ami rossz, megszokjuk ugyan, de nem válik soha jóvá". Ez az álláspontja az úgynevezett nyelvi tényekkel szemben. Megállapítja (VI, 491): „Kétség kívül folyvást és rendetlenül szivárognak idegen nyelvekből a miénkbe fogalmak, képzetek és kifejezések, ami ellen legjobb óvószer a magyar nyelv sajátságainak megőrző tudata . . . Hanem a sajátságok, szinonimák, homonimák stb. összeszedésére legkisebb gondot sem fordítanak még tankönyveink: az alatt a magyar szépirodalom németül kezd írni magyar szókkal". — A nyelvművelők sorában ott találjuk BuDENZet is (V, 546—7; VI, 180, 388, 393, 545) — alig két esztendővel letelepedése után! Azt az elvi megállapítást teszi (VI, 181), hogy ,, . . . a magyar nyelv nem is tartozik kifejezni oly fordulatot, mely németből való gondolkodásból áll elő ...". Később (VI, 545) megjegyzi, hogy „a magyar nyelvújításban nem egyszer tapasztaljuk, hogy nagyobbnak képzelték a magyar nyelv szegénységét, mint amilyen nagy az — hál' Istennek valóban volt, ha csakugyan volt". De szóajánlásával (V, 546—7) — az elnök helyébe az elember alakot kívánta tenni — nem volt szerencséje. Éppen száz esztendeje annak, hogy, akárcsak napjainkban, élénk vita indult meg a helyesírás módosítása körül. Az etimológiai és a fonetikai írásmód hívei ütköztek össze. A kiinduló pont a Nyelvtudományi Bizottmány előterjesztése (II, 37—51). Ez a helyesírás főelvének a kiejtést állapítja meg (II, 38). HuNFALVYnak (I, 151-72, 177-214; II, 95-104; III, 309-14) ezzel homlokegyenest ellenkező álláspontja pedig: „[a nyelvtudomány] az egyedüli alapja a helyesírásnak" (I, 152). Részt vettek még a vitában SZILÁGYI ISTVÁN (II, 51 — 67), NÁDASKAY LAJOS (II, 81 — 94), TORKOS SÁNDOR (IV, 321 — 36). De folyóiratunkon kívül is történtek hozzászólások, így az Uj Magyar Múzeumban (1858 : 14) TOLDY FERENC részéről. Több akadémiai tag: FÁBIÁN GÁBOR, PURGSTALLER JÓZSEF, BEÉLY FIDÉL, JAKAB ISTVÁN és SZVORÉNYI JÓZSEF pedig írásban terjesztette be véleményét (AkadÉrt. 1856: 501) a Nyelvtudományi Osztályhoz. A fejlemények HUNFALVY ellen döntöttek, de HUNFALVY még 1862-ben is ragaszkodott fölfogasához (vö. NyK. I, Előszó: IV.). A nyelvjárások ügye nagy visszhangra talált folyóiratunkban, a tanulmányok egész sora jelent meg. A fontosabbak: TORKOS SÁNDOR: A göcseji nyelvjárás (I, 215-25; II, 403-17; IV, 175-81; V, 335-44, 371-7); VASS JÓZSEF: Dunántúli nyelvjárás (V, 63—163; HUNFALVY jegyzetei: 164—74); BUDENZ: Székely nyelvjárások (V, 345—63; VI, 172 — 5); IMECS JAKAB: Székely szók és szólásmódok (VI, 366—77); LÖRINCZ KÁROLY: Háromszéki nyelvjárás (VI, 206—45, 316—65); PHILOFENNUS:42 Helynevek

és tájszók (III, 240—5, 404—6). Nyelvjárásaink korát illetőleg MELICH (MNy. XXI, 52) kijelenti, BÁRCZI (RégiMNyelvj. 2) pedig elfogadja, hogy HUNFALVY volt az első, aki meg-, állapította (Magyarorsz. Ethn. 385), hogy a régi magyarban nyelvjárásoknak kellett lenniök. HUNFALVY elsősége nemcsak hogy nem vitatható, hanem a megadottnál még korábbi. HUNFALVY első nyilatkozata ugyanis nem az Ethnografiában, 1876-ban jelent meg, hanem a Magyar Nyelvészetben, 1859-ben (IV, 389—90). Meghatározása nem korlátozódik egy nyelvre, hanem álta-. lános érvényű kíván lenni, és így szól: „Az irodalmi nyelv, mint történeteket őrző tár, igen becses, mennyiben általa sokféléhez lehet férni. De a tájbeszédek 42 GULYÁS

(i. m.) ezt az álnevet sem ismeri. 2*