Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Kisebb közlemények - Fónagy Iván: A nyelvi jel sajátos jellegéről 151
A NYELVI JEL SAJÁTOS JELLEGÉBŐL 159 festő szó, mint a magyarban, minden bizonnyal lényegesen kevesebb, mint az ewe nyelvben49 vagy az indonéz nyelvekben, ahol a virulens hangfestő tendencia rendkívül megnehezíti az összehasonlító módszer alkalmazását.50 Hogy a magyarban dörmög a medve, s a németben a brummen jelöl ezt a hangot, az még nem jelenti azt, hogy az egyik vagy másik, vagy mindkét szó önkényes lenne. A kettő eltérése világosan mutatja, hogy a hangfestő szavak, akárcsak a szókincs más elemei, konvencionálisak, a kettő közös elemei (m + r ), a sz ó és a szóval jelölt hang objektív hasonlósága pedig a hang és jelentés kapcsolata nem önkényes. . Hogy számos hangfestő szó történelmi fejlődés során vált csak azzá, arra mutat csupán, hogy a hangfestésre való törekvés még eleven a nyelvekben. Erre utalnak az olyan hangváltozások is, amikor a hangfestő szó dacol a szókincs többségében végbemenő alaki változással.51 * SAUSSURE a jel önkényességében látja a nyelvi jel alapvető jellegzetességét. Az önkényesség minden jel közös sajátossága. Márcsak ezért is helytelen lenne ebben keresni a beszédhangok specifikumát. A hangos beszéd jellegzetessége, úgy gondolom, éppen abban áll, hogy önkényes és egyszermind természetes. Sokféle formában jelentkezik ez az ellentmondás. A szókincs egyrészében önkényes, egy másik részében természetes a jelentés és hangalak kapcsolata. Ez az ellentmondás legegyszerűbb formája. A nyelv prozódikus elemei (a hanglejtés, hangsúly, mondatritmus) természetesek és egyszermind történelmileg determináltak, konvencionálisak. A legélesebb az ellentmondás a beszédhangban, amely egyfelől megjeleníti a nyelvi hangot, s egyike a szót alkotó (többnyire) önkényes hangelemeknek, másfelől azonban többé vagy kevésbé érzékelhető módon tükrözi a beszélő érzelmeit, s ezáltal valamilyen lelki tartalom természetes kifejezésévé válik. Az önkényes nyelvi hangot tehát csupán olyan konkrét megnyilvánulási formában ismerjük, amely sohasem teljesen önkényes. A beszédben együtt él a közlésnek archaikus, nyelv előtti, természetes (szimptomatikus, szimbolikus) formája és az absztrakció egyre magasabb fokára elérő gondolataink közlésére, társadalmi életünk sokrétű szükségleteinek kielégítésére egyedül alkalmas önkényes jelrendszer. Az önkényes jelrendszer ma sem tudja nélkülözni a közlés spontán, közvetlen formáit, amelyekből egykor kikristályosodott, s amelyek ma az önkényes jelrendszer keretén belül érvényesülnek. A régi, mint oly sokszor, ezúttal is tovább él az újban. A fiziológia nyelvén: a kortikális (tudatos) ós szubkortikális (ösztönös vagy félig tudatos) impulzusok egyidejűleg érvényesülnek a beszédtevékenység létrehozásakor.52 Ez a fejlődési folyamat a jelrendszer és a jelelemek rendszerének kialakulásával nem ért véget. Szemünk előtt válnak önkénytelen, egyéni szimptomatikus hangárnyalatók konvencionális fonémavariánsokká, majd önkényes jelelemekké.53 49 WESTEEMANN a zo 'menni' igéhez fűződő hangfestő határozók közül harminckilencet sorol fel (Grammatik der Ewe-Sprache. Berlin, 1907., 45 k.). 50 Vö. J. ÖONDA, The Comparative Method as Applied to Indonesian Languages : Lingual (1950), 93. 51 E. HOPFMANN-KRAYEB, Grundsátzliches über Ursprung und Wirkungen der Akzentuation : Festschrift für Ottó Behagel. Heidclberg, 1924., 47. 52 Vö. R. HTJSSON és G. L. MEINSMA, Linguistique et psychologie : Orbis IV (1955), 118 kk.
