Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Kisebb közlemények - Fónagy Iván: A nyelvi jel sajátos jellegéről 151
A NYELVI JEL SAJÁTOS JELLEGÉRŐL 153 ban.13 Eső-emelkedő szótaghanglejtéssel igen ritkán, legfeljebb olykor csodálkozó felkiáltások esetében találkozunk. Ismeretlen a magyarban a németben gyakori, erősen ívelt emelkedő-eső szótaghanglejtés is. Mindenekelőtt ez a szótaghanglejtés kölcsönöz sajátos színt a magyarországi németek magyar beszédének. Előfordulhat az is, hogy az egyes hanglejtésformák gyakoriságában mutatkozik eltérés. A németben a névmástalan kérdő mondat, ha az utolsó szótag hangsúlytalan, az utolsóelőtti szótagon éri el a legnagyobb hangmagasságot. Megesik azonban olykor az is, hogy a hang az utolsóelőtti hangsúlyos szótagon némileg esik, és a hangsúlytalan utolsó szótagon újból emelkedik. A hollandban szintén ismeretes ez a két forma, azonban — ahogy ezt E. HERMÁNK megállapítja — a hollandban éppen a németben ritkább forma az általános.14 A hanglejtés közkeletű felfogás szerint a hangszínnel szemben állandó. E. RICHTEE, sok évezredes hagyományt lát benne (i. m.). A teljes változatlanság ellentétben állna a hanglejtésformák szinkronikus sokféleségével, az egyes nyelvek között tapasztalható ellentmondásokkal. A hanglejtés alighanem azért tűnik fel ilyen változatlannak, mivel változásait feljegyzések híján nem tudjuk nyomon követni. Annál értékesebbek a mai nyelvekben megfigyelt hanglejtésváltozások vagy változási tendenciák. L. C. WABD angol hangtanában hivatkozik például új, még közkeletűvé nem vált hanglejtésformákra.15 A magyar köznyelvben is megfigyelhető néhány új, egyelőre legalább is idegenszerűnek érzett hanglejtésforma.16 A hanglejtésformák tehát kétségtelenül konvencionálisak. Ugyanakkor cseppet sem lepődünk meg azon, hogy a kijelentőmondat általában alaphangon, eső-zárral végződik a németben,17 a hollandban, 18 az izlandiban, 19 a franciában,20 a spanyolban, 21 a románban, 22 az oroszban, 23 a csehben, 24 törökben25 akárcsak a magyarban. E. HERMANN pedig, aki a teljesség igényével igyekszik nagyterjedelmű tanulmányában egybegyűjteni mindazt, ami az egyes nyelvek kérdőhanglejtéséről megállapítható, arra az eredményre jut, 13 A study of accent. Research intő its Nature and Seope in thc light of experimentál plioneties. Japán. 1935., 33. 14 Probleme der Frage : Nachrichten von der Akademie der Wissenschaften in Göttingen. Philologisch-Historische Klasse. Jahrgang 1942. Nr. 3—4. 15 „The present writer has noted three intonation habits which are not familiar, however." The phonetics of English. Cambridge, 1950., 203 és kk. 1(5 Vö. FÓNAGY—SOLTÉSZ, A mozgalmi nyelvről. Budapest, 1954., 46 és kk. 17 H. KLINGARDT, Übungen im deutschen Tonfall. Leipzig, 1927. — O. v. ESSEN, Hoehdeutsche Satzmelodie : Zschr. f. Phon. u. alig. Sprwiss. IX (1955), 76 és kk. 18 E. és W. PÉE, Beitrag zum Stúdium der niederlandischen Intonation : Arch. Néerl. VII (1932), 80 kk. és VIII (1933), 58. 19 S. BERGSVEINSSON, Grundfragen der islandischen Satzphonetik. Kopenhagen — Berlin, 1941., 142. 20 GRAMMONT, i. m. 151 és kk. 21 T. NA VARRÓ TOMÁS, Manuel de Prononciacion espanola.2 Madrid, 1921. Németül : Handbuch der spanischen Aussprache. Leipzig —Berlin, 1923., 109. 22 WEIBLINGER, Beitráge zur Feststellung des Tonfalls in den romanischen Sprachen : /Arch. ges. Ps. XXXII (1914), 229. 23 A. V. ISACENKO, Fonetika spisovnej rustiny. Bratislava, 1947., 214. 24 B. HÓLA, Űröd do fonetiky. Praha, (1948), 150. 25 O. v. ESSEN, Satzintonation in türkischen Lesetexten : Zs. d. Deutschen Morgenlandischen Gesellschaf t. CVI (1956), 101 és kk.
