Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Kisebb közlemények - Fónagy Iván: A nyelvi jel sajátos jellegéről 151
152 FÓNAGY IVÁN Jelentős, új érvek nem merültek fel a vita során. Annyi azonban kétségtelen, hogy a thesei-physei vita még mindig nem tudott nyugovóra jutni. Sem logikai érvek, sem az összehasonlító nyelvészet tanúsága8 nem tudja tökéletesen megnyugtatni azokat, akik természetes, szükségszerű kapcsolatot éreznek hangalak és jelentés között. A következőkben igyekszem az oly sokszor bejárt útról letérve megközelíteni a problémát. * Sajátos jelenség, hogy SAUSSUKE jelelméletének bírálói, s általában a 'physei-elmélet hívei nem hivatkoztak a hangmagasság nyelvi szerepére, holott a hanglejtést sokan nyilvánították már, gondolati, érzelmi tartalmak természetes kifejezésének.9 Felvetődik azonban az a kérdés: ha a hanglejtés lelki tartalmak természetes tükröződése, és önkényes elemet nem tartalmaz, mi az oka annak, hogy éppen a hanglejtést sajátítja el legnehezebben az idegen. Ha egyformán fejezné ki az azonos gondolatokat és érzelmeket minden nyelv, a hanglejtést éppoly kevéssé kellene megtanulni akárcsak a beszédtempót. Ez azonban, jól tudjuk, nincsen így. Idegenszerűen hatna a magyarban, ha a valaki végig emelkedő hanglejtéssel ejtené a három- és többszótagú kérdőmondatokat, ahogyan ez a franciában szokás.10 Egyenesen félreértésre vezetne az angolban igen gyakori, szökő zárral végződő kijelentő hanglejtés.11 Az ilyen ejtésmód nem éreztetné a kijelentő szándékot. Inkább kérdésnek fogná fel az ember. Ugyanilyen félreérthető lenne a szökő zárral végződő angol felszólító mondat is. Az angolban viszont az eső zárat udvariatlannak érezhetné a megszólított.12 Konvencionális a hanglejtés menete az egyes szótagokon belül is. Á magyarban ismeretlen az angol kiejtésre jellemző eső-emelkedő szótaghanglejtés. Az a hanglejtés, melyet Chiba egy angol kijelentő mondatban szereplő day szóban regisztrált, elképzelhetetlen a magyar kijelentő mondat(1940—41). A genfi nyelvészek helyesen mutatnak rá LERCH és BENVENiste érvelésének fogyatékosságaira. — TAMÁS LAJOS ,,A 'signe linguistique' vitájához" cimű cikkében (Pais-Emlékkönyv. Budapest, 1956) ismerteti az ellentétes felfogásokat és a nyelvi jel önkényességét vallja. 8 Vö. SZEREBRENNYIKOV, K BOnpOCy 0 HeflOCTaTKax CpaBHHTeJ7bH0-HCT0pnqeCK0r0 MeTOAa B H3biK03HaHHH : Izv. Ak. Nauk OLJa IX (1950), 178. 1. XyIK. II, 2, 13. 9 Vö. RÉVAI MIKLÓS, Elaboratior Grammatica. 1808. I, 150. — „Le mot en luimérne n'est que le symbole abstrait et neutre de la pensée humaine ; mais le ton sur lequel il est dit, . . . nous révéle l'áme de eelui qui parle." — írja KR. NYROP (Manuel de phonétique du francais parié. Copenhangue, 1923., 122. — K. BÜHLER, Sprachtheorie. Jena, 1934., 24—33. — E. RJCHTER szerint a hanglejtés feltételes reflex (,,Die Einheitlichkeit der Hervorhebungsabsicht und die Mannigfaltigkeit ihrer Auswirkungen" ; Aetes du II. Congrés International de Linguistes á Genéve. Paris, 1933). — CH. BALLY, aki több ízben szállt síkra a nyelvi jel önkényességének elve mellett (vö. Acta Linguistica (1940—41) a hanglejtést a modalitás természetes kifejezésének teTrinti (Linguistique générale et linguistique francaise. 1944., 42.). 10 Vö. M. GRAMMONT, La prononciation francaise. Traité pratique.11 Paris,. 1941., 178. 11 Vö. L. E. ARMSTRONG—I. C. WARD, A Handbook of English Intonation, Cambridge, 1944., 20. 12 Vö. W. RIPMAN, English Phonetics. London, 1931., 158.
