Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)
Tanulmányok - Károly Sándor: Az istenadta-féle szerkezetek személyragos alakjának szófaji jellegéről 130
138 KÁROLY SÁNDOR III. A szerkezet történeti fejlődésének vizsgálata 1. A -t formánsos szóalak alaki története. A) A szóalak töve E szóalakról a mai leíró szempontú elemzés megállapította, hogy igei és nem igenévi alak. Az a kérdés, érvényes-e ez a megállapítás régi nyelvünkre is? MELICH fejtegetéseiből11 kell kiindulnunk : ,,volt idő . . . , mikor a mai -at ~ -et, valamint a -t deverbális névszókópző (vö. éltében, élet) és a -t >> -tt melléknévi igenévképző (vö. élt) még nem különült volt úgy el, a mint az ma van ... K-t előtti tővégi magánhangzó szerintem mind az -at, -eí-képzős főnevekben, mind pedig a -t '-v -tt jeles igenevekben és múlt időben -u <~ -i (ü) volt. Ennek bizonyítására felhozom, hogy az igei és az igenévi alakokban ilyenekkel találkozunk : -t ~ -tt előtt -u ~ -ü; odút, odutta, mundut ... -t <^ -tt előtt -a a mélyhangú szavakban : ThewrC. 125 : nemes nembvl tamadat zvz ; Kriza C. 38 : elhagyattattat ... Az -at ~ -et képzős főneveknél is van -ot *o -őt alak, sőt -ut ^v -üt is." (MNy. XI, 347.) A -t elemet felmutató főnév, ígenóv és ige alaki egybeesésére magam is több példát említek első kódexeinkből ,,Igenévrendszerünk ..." című munkámban (140. 1.). MELICH felfogását vallja MÉSZÖLY (A HB hangtörtóneti és alaktani sajátságai 20) és BÁRCZI is (TihAl. 171—4). Más finnugor nyelvekben is van példa főnévképző és melléknévi igenévképző azonosságára. Ilyen az chanti -ti, -td, -ta képző, amely BÁRCZI véleménye szerint (i. m. 173) azonosnak tekinthető a magyar -t, -tt melléknévi igenóvképzővel és a főnévképző -í-vel. Az altáji nyelvekben is megtaláljuk a főnévi és melléknévi igenévképző azonosságát (vö. Nyr. XXVI, 243). A -t elemű főnevek, igenevek és igék végleges alaki elkülönülése az adatok vallomása alapján tehát a magyar nyelv történeti korára tehető. Előbb a főnevek különülnek el az igéktől és igenevektől, majd ez utóbbiak egymástól. A főnevek a -t előtti tővégi hang minősége és a* -t hosszúsága által válnak el alakilag az igené vi-igei kategóriától. Úgy látszik, a főnevekben már első nyelvemlékeinktől kezdve a nyíltabb tővégi hang az általános : eleinte az o, é, aztán az a, e, az igenevekben és igékben viszont még ebben az időben egy fokkal zártabb a tővégi hang. Főnevek : HB. : hinzotviatul, ÓMS. : hullothya, olelothya; GyulGl. : Chudalatuf, arulatia stb. Igenevek, igék : HB. ,, : odút, tiluvt, unuttei, odutta vola, odút: GyulGl.: mu(n)dut: KT.: fciluttet, KTSz.: [(c)ilut, tacaruta, aldut. (A KTSz. fugadotianoc adata zártabb hangjával és -ja személyragjával12 azt a gyanút ébreszti fel bennem, hogy nem igenóv, hanem főnév, ugyanaz a szó, mint a GyulGl.-ban a fugadatia.) A -t hosszúsága szempontjából a főnév még nem különült el ebben a korban az igenévtől és az igétől, ahogy az adatokból láttuk is. Az igenóvnek és az igének az alaki elkülönülése is két sajátság által ment végbe : az igék nagy csoportja személyragos alakjában elvesztette a -t előtti tővégi magánhangzóját, az igenév azonban sok esetben (nem mindig) megtartotta, és a 3. szemólyű birtokos személyragot -ja, -je alakban vette magához. Tehát az eredeti közös odutta, *fugutta igenévi-igei alakból egyrészt adta, fogta igealak, másrészt adottja, fogottja igenévi alak vált szét. (A ragtalan alak 11 Tőtani szempontból MELICH fejtegette először részletesebben a -t formánsos szók közti összefüggést, bár ennek gondolata régibb (vö. TMNy. 480, 508, 622). 12 Ez a főnevekre jellemző (vö. MÉSZÖLY i. m. 14 kk.), az igenevekre akkor még nem, lásd később.
