Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Károly Sándor: Az istenadta-féle szerkezetek személyragos alakjának szófaji jellegéről 130

\ AZ ISTENADTA-í'ÉLE SZEKKEZETEK SZEMÉLYRAGOS TAGJÁNAK SZÓFAJI JELLEGÉBŐL 131 hogy a finnugor nyelvekben főleg -m, -t és -n képzős igenevek fordulnak elő az istenadta gyermek-nek és a gutaütött ember-nek megfelelő szerkezetekben. Mai nyelvészeink közül KLEMM nagy mondattani munkájában SIMONYI és SZBPBSY véleményéhez csatlakozik, de egyrészt SIMONYinak mindkét felfogását, tehát a főnévi és az igenévi eredetet is elfogadhatónak tartja (Tört-Mondt. 397—9), másrészt a tárgyas igeragozás későbbi hatásával is számol (i. m. 399). Lényegében hozzá csatlakozik FOKOS (Nyr. LXIV, 94—9). PAIS az alárendelő összetételekről szóló egyetemi előadásaiban az alanyos és a jelzős összetételek között egyaránt szokta tárgyalni az istenadtá-t, annak a felfogásának megfelelően, hogy az ilyen szerkezetek közül egyesek igéből, mások igenévből is létrejöhettek. II. A szerkezet leíró szempontú elemzése 1. A -íformánsos igenév és ige elhatárolása általában Nyelvészeink részéről általánosan elismert tény, hogy a -t, -tt képzős igenóv és a -t, -tt időjeles igealak közös eredetű. Úgy is szokták mondani, hogy az igealak nem más, mint szemólyragos igenév. Ez a megállapítás leíró szempontból csak hozzávetőlegesen igaz, annyiban tudniillik, hogyha az igealakot az igeragozási paradigmasorban nézzük (adtam, adtál, adott stb.), akkor a személyragokkal való személyjelölés jellemző rá, vele szemben viszont az igenóvre (erre, a -t, -tt képzősre) a személyragtalanság a jellemző. Ámde ha az egyes igealakokat külön-külön vizsgáljuk, mindjárt kiderül, hogy az egyes számú 3. szemólyű alanyi ragozású igealak ragtalan (adott), s az igenév is kaphat személyragot, mint alkalmi főnév : az én választottam, a te megbízottad, az osztály bukottjai stb. Az adott igealak és a választottam igenóv azonban csak mondatban vagy szerkezetben tekinthető igealaknak illetőleg igenévnek, mondaton kívül ezek a szóalakok igenevek is és igék is egyszerre. Mondatban vagy szerkezetben rendszerint meg tudjuk és meg szoktuk különböztetni az igene vet az igétől. Nincs kétségünk például afelől, hogy az Ő almát adott nekem mondatban az adott szóalak ige, a nekem adott alma szerkezetben pedig igenóv. A szófaji jelleg meghatározásához általában jelentéstani és alaktani kritériumokat szoktunk tekintetbe venni, mégpedig nemcsak az illető szó szótári előfordulása, hanem syntaktikai szerepe szempontjából is. Ez a magyar nyelvre vonatkozólag annyival is inkább szükséges, mivel a magyar szó szófaji jellege pusztán szótári megjelenése alapján sokszor nem dönthető el, gondoljunk például a les, fagy, nyom stb.-féle nomenverbumokra. Az -ó, -ő és az -andó, -endö képzős igenóv esetében maga a deverbális nomenképző már külsőleg megkülönbözteti az igenevet az igétől. A -t, -tt formánsos alakulatok esetében az igetőhöz függesztett formáns egyszer igenévkópző, másszor időjel szerepét játssza. Maga a formáns tehát nem alkalmas a szófaji különbség érzékeltetésére. Jelentéstani szempontból kettejük között az a különbség, hogy az ige cselekvést, történést fejez ki, még pedig olyan változást, amely a múltban végbement, az igenév pedig állapotot, mégpedig túlnyomórészt teljesen véghezvitt, célját elért cselekvés, történés eredményeképpen bekövetkezett állapotot fejez ki, olyan állapotot, amely a főcselekvéssel egy időben megvan. Amíg tehát az ige idői vonatkozása csak múlt, az igenév idői vonatkozása múlt 9*