Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)

Tanulmányok - I. Lakó György: A magyarországi finnugor nyelvtudomány jelene és jövő feladatai 9

A MAGYARORSZÁGI FINNUGOR NYELVTUDOMÁNY JELENE ES JÖVŐ FELADATAT 29 lektor lesz hivatva ,,kitölteni". Általában a lektorság egyre időrablóbb és hálátlanabb foglalkozássá válik. Akad olyan cikk is, amelyet egy-egy lektor háromszor is megkap több szerkesztőtől és különféle változatokban, mígnem a szerző esetleg hajlandóvá válik a mindenkitől egyformán törlésre javasolt részekkel megrövidíteni dolgozatát. Nem mondható minden esetben teljesen korrektnek a lektorokkal szemben való eljárás egy másik esetben sem. Megesik, hogy dolgozatáról egy-egy szerző két lektortól összesen 3 — 4 lektori véleményt is kap. Ha a bennük javasolt változtatásokat mind végrehajtja, néha jóformán egy új dolgozat kerekedik ki, amely lényegesen jobb az első változatnál, tartalmazva a lektorok munkájának egész karkosárra való gyümölcsét is — anélkül, hogy erről a szerző részéről szó esnék. En a lektori intézményt, sajnos, ma még nélkülözhetetlennek tartom, kinövései ellen azonban nézetem szerint harcolnunk kell, s az az álláspontom, hogy a szerző köteles a lektori vélemény alapján végrehajtott komolyabb tárgyi javításoknál a lektor nevére utalni. IV. Finnugor nyelvészetünk hibáiról, fogyatékosságairól beszéltem. Kötelességem tehát javaslatokat is tennem e hibák kiküszöbölésére, illetőleg legalábbis rámutatnom a fejlődésünket akadályozó körülményekre — abban a reménybem, hogy talán mások tudnak megfelelő gyógyírt ajánlani. Előrebocsátom, hogy tudományszakunk terén gyors javulást nem tudok várni. Idősebb kartársaink anyagkiadási munkálatai még hosszú ideig el fognak húzódni. Ha ezt a munkát hanyagolják el, ezen munkálatok befejezése egyre tovább tolódik. Ha szorgalmasan végzik a szövegkiadási és szótárszerkesztési munkálatokat, nem tudnak kellő mértékben részt venni azon igények kielégítésében, amelyeket más szakterületek és új szempontok képviselői egyes esetekben bizonyára joggal támasztanak a finnugor nyelvészettel szemben, s amelyeknek a fontosságát mi magunk is látjuk. Mégis úgy vélem, hogy az anyagkiadási és a szótári munkálatok végzése az utóbbi hátrány ellenére sem halasztható tovább. Ugyanez a nézetem ,,A magyar szókincs finnugor elemei" című etimológiai szótár munkálatairól. Bár ezek is több kutatót kötnek le, mégpedig igen nagy mértékben, a szótárt el kell készítenünk, mert ezzel elsőrendű szükségletet tudnánk kielégíteni. Más, igazán nagyszabású munkára az említetteken kívül a következő ötéves tervidőszakban nem is mernék gondolni. Olyan jelek vannak, amelyek szerint a fiatal kutatónemzedéknek több munkalehetősége lesz, mint az előzőnek volt, s így fejlődése meggyorsulhat. Ilyen például az, hogy a Nyelvtudományi Intézeten belül 1953 óta megszűnt a végnélküli, felesleges értekezletesdi, amely megelőzően rendkívül hátráltatta munkájukban a kutatókat. Kedvező jel az is, hogy aspiránsaink száma gyarapodik: amíg eddig egy belföldi és e g y külföldi aspiránsunk volt, addig az idén két további aspiráns kezdi meg tanulmányait, egy itthon, egy pedig a Szovjetunióban. Tudományunk művelése ma már másutt, mint kutatóintézetben nemigen képzelhető el (ahogyan olvasom és hallom, még az egyetemi segédszemélyzet kutatási lehetőségei is igen csekélyek). Ha jövendő kandidátusaink kutatóintézetben tudnak majd elhelyezkedni, bizonyára új lendületet adnak tudományunk fejlődésének, s új, korszerű szempontokkal gazdagítják nyelvészetünket.