Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)

Tanulmányok - I. Lakó György: A magyarországi finnugor nyelvtudomány jelene és jövő feladatai 9

28 LAKÓ GYÖRGY Végül még csak két kérdést tennék szóvá, amelyek ugyan korántsem elsősorban finnugor nyelvészeti problémák, de a finnugor nyelvtudományt is, főleg pedig ennek folyóiratát, a Nyelvtudományi Közleményeket, igen közelről érintik. Az egyik kérdés a folyóiratcikkek magyarságának a kérdése, pontosabban szólva annak a veszélynek a kérdése, amelyet a nyelvi kifejezéssel szemben táplált igényességnek a megfogyatkozása rejt magában. Nem vall részemről nagy tapintatra, hogy nyelvész konferencián olyan hiányosságot merek szóvá tenni, amely még nem-nyelvészeknél is joggal kifogásolható, de lelkiismeretem nem engedi, hogy e hiányosság mellett szó nélkül elmenjek. Nézetem szerint cikkíróink egy része írnivalójának megszerkesztésére és nyelvi kifejezésére egyáltalában nem ügyel. Nemcsak olyan mértékben nem ügyel, amilyen mértékben ez nyelvészektől elvárható lenne, de még annyira sem, amennyire ez minden iskolázott magyar embertől megkívánható. Számos cikk — úgy látszik — első fogalmazásban kerül a szerkesztőség kezébe, benne elemi mondatszerkesztési hibák találhatók, logikátlan a mondatok sorrendje, gyakoriak a felesleges ismétlések, nagy a terminológiai zűrzavar, sok a nem szabatos kifejezés, a mondanivaló logikus tagolásáról pedig beszélni sem lehet. Sajátságos — de úgy gondolom —, ez a gondatlanság részben annak a különben igen örvendetes körülménynek tudható be, hogy publikációs lehetőségeink a múlthoz képest oly nagy mértékben megjavultak. Távol áll tőlem, hogy dicsőíteni akarjam azokat az időket, amikor publikációs lehetőségeink jóformán alig voltak, de azt hiszem: a publikációs lehetőségek egykori szűkösségének volt egy jó oldala is, s ez abban állt, hogy a cikkírókat, különösen a fiatalokat, cikkeik megfogalmazását és megszerkesztését illetően maximális erőfeszítésre kényszerítette. A szerzők helyhiány miatt igyekeztek gondolataikat tömören kifejezni s dolgozatukat gondosan kidolgozott formában átadni, nehogy fogalmazásbeli és szerkesztési hiányosságok az amúgy is lassú és nehézkes publikálásnak akadályai legyenek. Ma viszont — úgy látszik — akadnak cikkírók, akik úgy gondolkodnak, hogy ha cikkük közléséhez a papír megvan, akkor a szerkesztő a nyelvi forma hibái és a megszerkesztés hiánya miatt ne kicsinyeskedjék. Tudjuk, Akadémiánk annak idején elsősorban a magyar nyelv művelésére létesült, s népünk nyelvi kultúrájának az emelése Akadémiánknak ma is egyik elsőrendű feladata. Megengedhetetlen tehát, hogy éppen nyelvészeti cikkek éppen a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában a magyar nyelv szempontjából nem megfelelő alakban jelenjenek meg. A szerkesztőség a szakmai elbírálás munkáján kívül nagyobbszámú cikk átfogalmazását és a vele járó diplomáciai harcot nem tudja vállalni. Ezért a szerkesztőség nevében azzal a kéréssel fordulok mindazokhoz, akik cikkeik nyelvi formájára és mondanivalójuk megszerkesztésére eddig nem fordítottak gondot, hogy a jövőben tartsák ezt is elsőrendű kötelességüknek. A másik aggasztó jelenség szakterületünkön a lektori intézménnyel való bizonyos visszaélés. Úgy tetszik nekem, mintha egy-egy szerző ilyeténképp gondolkoznék: „Minek is írjam meg én dolgozatomat olyan nagyon gondosan? Hiszen ott a lektor, az úgyis áttanulmányozza a kérdést, megteszi megjegyzéseit. Ráérek majd az ő megjegyzései folytán teendő javításokkal egyidejűleg elvégezni a még hátralevő kutatást és csiszolgatást". Persze, ha a lektor nem venné észre a tárgyi és egyéb hibákat, ám „Lelke rajta! Utóvégre nem lehet mindent a szegény szerzőtől kívánni". Kellően túlozva a dolgokat, innen már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy a szerkesztő egyegy szerzőtől csak holmi vázlatot vagy kerettervet kapjon, amelyet azután a