Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)
Tanulmányok - I. Lakó György: A magyarországi finnugor nyelvtudomány jelene és jövő feladatai 9
A MAGYARORSZÁGI FINNUGOR NYELVTUDOMÁNY JELENE ÉS JÖVŐ FELADATAI 27 hogy az etimológia az a nyelvészeti műfaj, amelynek művelésére jobb híján bárki bármely fejlettségi fokon képes. A jó etimológia feltételezi az érdekelt nyelvek hang- és alaktanában való jártasságot, széleskörű szemantikai ismereteket kíván meg, nem is szólva egyéb természetű ismeretek szükségességéről. A körültekintő, aprólékos vizsgálatok elvégzése nélkül előrántott szóegyeztetések valami csekélyke százaléka véletlenségből lehet helytálló, illetőleg idővel igazolódhatik, de az ilyen etimológiák többségükben mégis inkább csak arra alkalmasak, hogy tévútra vezessék a kutatást és csökkentsék tudományunk hitelét. Ahogy olvastam, a szegedi nyelvészkongresszuson elhangzott olyan bírálat is, amely szerint a magyar nyelvészetben igen nagy mértékben uralkodó a pozitivizmus. Mi is ez a pozitivizmus? — SZEREBRENNYIKOV professzor egyik nálunk tartott előadása után egy kérdésre adott feleletében kitért rá, de nem volt ideje bővebben foglalkozni vele. Röviden csak annyit mondott: a nyelvészetben kétféle pozitivizmus van, egy jó és egy rossz értelemben vett pozitivizmus. Én igazat adok neki. A jó értelemben vett pozitivista nyelvészetet olyannak gondolom, amely megállapításait szilárdan alátámasztja nyelvi anyaggal. Ezt a fajta pozitivista nyelvészetet nem tudom elítélni. Az én meggyőződésem azonban az, hogy a szegedi bírálatnak bizonyos mértékben igaza van, mert nálunk — legalábbis a finnugor nyelvészet terén — szórványosan jelentkezik a pozitivizmus másik fajtája is. Jelennek meg finnugor nyelvészeti cikkek, amelyeknek a szerzője nem elégszik meg a példák egész tömegével, hanem arra törekszik, hogy egy-egy jelenségre a fellelhető összes példákat idézze, ha mégoly közönséges nyelvi jelenségről van is szó. Erre a pozitivizmusra szerintem nincs semmi szükség. A legkirívóbb fajtája ennek a pozitivizmusnak az, amikor a szerző még a mellékesen szóba kerülő jelenségek bemutatására is lehetőleg teljes példatárat kíván közölni, még akkor is, ha az utóbbi jelenségek némelyikére esetleg éppen ő maga egy kevéssel korábban megjelent cikkében már tömegesen említett példákat. Persze nem csupán a példaközlésben lehet túlzásba menni, hanem mások közismert magyarázatainak teljes egészében vagy bővített formában való újraközlése útján is. Ahol néha egy egyszerű utalás elég lenne, ott olykor-olykor epikai terjengősseggel találkozunk. A folyóiratszerkesztőknek fel kellene figyelniük ezekre a jelenségekre, s velük szemben közös álláspontot kellene elfoglalniuk. Munkánk nagy nehézsége, amellyel az idősebb és a fiatalabb kutató nemzedék legtöbb tagjának küszködnie kell, gyakorlati nyelvtudásunk bizonyos hiányossága. Az úgynevezett középkáderek többségénél még hiányzik a megfelelő orosz tudás, a fiatalabb nemzedék tagjainak pedig már nincs meg a kellő finn tudásuk. Pedig tudományunkat ma már lehetetlen nemzetközi színvonalon művelni akár az egyik, akár a másik nyelv ismerete nélkül. A nehézségeket szaporítja, hogy az északi népek finnugrisztikája egyre nagyobb mértékben használja kiadványai nyelveként az angol nyelvet, ugyanakkor a kellő általános nyelvészeti tájékozottsághoz ma is kívánatos a francia nyelv ismerete, a régibb és részben a mai finnugor nyelvészeti irodalom megértéséhez továbbra is nélkülözhetetlen a német nyelv, és sokszor szükség lenne a svéd nyelv ismeretére is. A tudományunk korszerű műveléséhez szükséges ezen „segédeszközök" megszerzése igen sok időt von el a kutatómunkától, s a jelzett körülmények között nehezen gondolhatunk arra, hogy már kandidátusi disszertációkként nemzetközi színvonalon álló tanulmányok szülessenek.
