Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)

Tanulmányok - I. Lakó György: A magyarországi finnugor nyelvtudomány jelene és jövő feladatai 9

26 LAKÓ GYÖRGY méleti téren a kívánt eredményt. Reméljük: ahogy marxista ismereteink gyarapodnak, s ahogy folyóirataink hasábjain egyre fiatalabb s ideológiai szempontból egyre jobban képzett nemzedékek jutnak szóhoz, aszerint több érdeklődésre találnak majd tudományunkban az elméleti kérdések, s az eddiginél jóval nagyobb hozzáértéssel tudunk hozzájuk nyúlni. Finnugrisztikánknak azonban nemcsak elméleti, hanem egyéb természetű korlátozottságai is vannak. Ezek nagy mértékben okai az elméleti kérdések elhanyagoltságának is. Bár helyes és érthető, hogy nálunk az obiugor nyelvek kutatása nagyobb mértékben folyik, mint más finnugor nyelveké, ugyanakkor sajnálatos például az a tény, hogy sem a mordvin, sem a permi nyelveknek egyáltalában nincs, illetőleg nincs fiatal kutatójuk. A finnugor vokalizmus meg a finnugor népek etnogenezise szempontjából annyira fontos lapp nyelv kutatása nálunk már egy fél évszázad óta szinte teljesen szünetel, olyannyira, hogy — úgy hiszem — még'mások kutatási eredményei sem eléggé ismertek. A nyugati finnugor nyelvek ezen nem kielégítő ismeretéből a látókör összeszűkülése következett. A magyar finnugrisztika az utóbbi évtizedek során alig járult hozzá valamivel például a finnugor nyelvek magánhangzóviszonyainak a tisztázásához; általában a hangtani kutatásokat majdnem teljesen rábíztuk a finn kutatókra. Ennek egyik oka az lehet, hogy kutatóink jó részének nincs megfelelő fonetikai képzettsége, és soha még csak kísérlet sem történt nálunk egy finnugor fonetika írására. Elmaradtak a finnugor hang- és alaktani kutatások újabb eredményeinek olyanszerű összefoglalásai, mint a Magyar Nyelvhasonlítás és a Finnischugrische Sprachwissenschaft voltak. BEKÉ ÖDÖN Cseremisz Nyelvtanának megjelenése, azaz 1914 óta nem tudok nálunk rámutatni hasonlóan jelentős, alapvetően fontos, jó finnugrisztikai munkára. Ugyanakkor finn szerzőktől olyan tanulmányok jelentek meg, mint PAASONEN Beitrágeje, KANNISTO manysi magánhangzó-története, TOIVONEN affrikátatanulmánya, UOTILA permi konszonantizmustörténete, STEINITZ pedig kiadta finnugor vokalizmustörténetét, s VASZILIJ LITKIN megírta az őspermi nyelvről szóló monográfiáját. Persze könnyű elmaradottságunknak okát adnunk, de sajnálatos, hogy így állunk. Mindezt azért is teszem szóvá, mert ma sem látom, hogy ezen helyzet megváltozásának az érdekében minden lehetséges megtörténnék. A határidők hajszolása mellett a minőség kérdése tudományos életünk egyes, már említett szervezői körében 1953-ig alig-alig merült fel vagy teljesen másodrendű kérdés maradt, pedig nem kétséges, hogy a hajszolt, gyors, de nem kellő minőségű munkákkal csak önmagunkat csapjuk be, s a tudománynak mit sem használunk. A minőségi szempont mellőzése a kényszerítő körülmények híján ma is észrevehető. Egy-egy témának a maga teljes szélességében való és igényesebb kidolgozása nemegyszer elmarad, mert ez esetleg egy évtizedes, áldozatos munkát kívánna meg, amelyet — valóban — talán nem sokan honorálnának, így néha komoly monográfiák tárgya kénytelen megelégedni egy-egy gyorsan összeütött folyóiratcikkel. A szerző a gyorsabb sikert jobban ambicionálja, mint a tudománytörténetben majdan neki kijáró méltatást. Pedig bizonyos, hogy tudományunk mai fejlettségi fokán alapvető fontosságú, megfelelő színvonalú munkák másképp, mint erőnk és időnk kellő összpontosítása útján nem születhetnek, s nagyot alkotni egy-két évi sebbel-lobbal végzett munkával ma már nem lehet. Hogy etimológiai munkánkban is sok a javítani való, arról már másutt volt alkalmam beszélni. Meg kell szüntetnünk azt az eléggé elterjedt vélekedést,