Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)

Tanulmányok - I. Lakó György: A magyarországi finnugor nyelvtudomány jelene és jövő feladatai 9

A MAGYARORSZÁGI FINNUGOR NYELVTUDOMÁNY JELENE ES JÖVŐ FELADATAI 25 mindazokat az igényeket, amelyek egy tudomány területén felmerülnek. Kutatóink életkor szerinti megoszlása sem minden tekintetben a legkedvezőbb. Úgynevezett középkáderünk, akiktől a legtöbb munkát várhatnánk, alig van, s az ő sorukban azok között, akiknek a munkássága nagyobb részben a felszabadulás előtti időkre esik, ma egy sincs olyan, aki az elmúlt polgári világ mostoha viszonyai között ne kényszerült volna a tudományos munkának 5 — 6, sőt több évig tartó szüneteltetésére. A múltban is csak két olyan kutatónk volt: GYÖRKÉ JÓZSEF és HORVÁTH KÁROLY, akik rövid életpályájukon nagyobb megszakítás nélkül a tudománynak élhettek, de — tudományunk nagy kárára — épp e két jeles kutatónkat fiatalon elvesztettük. Idősebb kutatóink el vannak foglalva a már említett régi, kiadásra váró anyaggyűjtemények publikációs munkálataival; érthető, hogy ők nem tudják idejüket újszerű feladatok végzésére fordítani. S hogy kezdő kutatóink nem tudják megoldani azokat a feladatokat, amelyek kedvezőbb körülmények között voltaképp az idősebb, a legtapasztaltabb kutatókra várnának, azt ismét természetesnek találom. Mindez azt jelenti, hogy a hazai finnugrisztika helyzetének felszabadulásunk utáni nagy mértékű javulásáról beszélhetünk, de holmi virágkoráról nem. A finnugor nyelvtudomány a letűnt polgári korszakban olyannyira elhanyagolt tudomány volt, hogy felvirágzásához a marrizmus bukását követő öt esztendő nem volt elegendő; ahhoz a legkedvezőbb körülmények között is legalább egy további évtizedre van szükség. Hiányosságnak, de persze nem csupán a hazai finnugor, hanem az egész magyar nyelvtudomány hiányosságának érzem az elvi jellegű kérdések iránti, máig sem kielégítő mértékű érdeklődést. Ezzel finnugor nyelvészetünkön belül együtt jár az újszerű témák jelentkezésének hiánya, a kidolgozásra kerülő témák bizonyos sablonossága. Ennek a ténynek szerintem több oka van. Az egyik oka az, hogy az elméleti és filozófiai kérdések egyetemeinken és nyelvészetünkben a múltban is háttérbe szorultak. A nyelvészet iránt érdeklődő egyetemi hallgató — azt hiszem — a lehető legritkább esetben hallott arról, hogy a különféle nyelvészeti kérdések tárgyalása milyen világnézeti alapon, milyen filozófiai elmélet szellemében történik. Az egyetemről kikerült érdeklődők pedig (rájuk a mai értelemben vett „kutató" szó alkalmazása nem volna helyes) mostoha életkörülményeik között boldogok voltak, ha egy-egy adalék közlése vagy egy-egy ismertetés megírása útján tarthatták a kapcsolatot tudományukkal, s a tudományos élettől való teljes elszakadás kockáztatása nélkül nem gondolhattak arra, hogy tudományuk világnézeti alapjainak a tisztázásába vagy pláne azok bírálatába mélyedjenek. A felszabadulás után ennek a helyzetnek a megváltozását a marrizmus persze nem segítette elő. Nyilvánvaló, hogy a marrista tanok nem erősítették nálunk a nyelvről szóló elméleti fejtegetések megbecsülését. Ugyanezt mondhatjuk a sztálini értekezések megjelenése után elhangzott, önkritikát pótló marrista zsonglőrködésekről. Amíg korábban szinte felségsértésnek minősült a legkisebb olyan megnyilatkozás is, amely némi rokonságot mert felfedezni MARR és például WUNDT nyelvelmélete között, addig később napnál világosabb igazságként hallottuk emlegetni ugyanazon teoretikusoktól, hogy MARR tanai alig egyebek, mint WUNDT és más polgári nyelvészek tanainak az átvételei, illetőleg változatai. Ilyen előzmények után természetesen bizonyos időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az elmélet visszanyerje tekintélyét. A marrizmus bukása óta eltelt néhány év — elismerjük — még nem hozta meg el-