Nyelvtudományi Közlemények 57. kötet (1956)
Tanulmányok - Vértes Edit: A birtoklás fogalmának kifejezése a finnugor nyelvekben 146
154 VÉKTBS EDIT . , , . 9 , . , , SZENCZI MOLNÁR ALBERT Novae Grammaticae Ung. Succinta methodo comprehensae, et perspicuis exemplis illustratae Libri duo." (1610) c. munkájában a főnévragozás után következik „De dec. linatione vocum habentium affixa pronomina: meus, a. tuus, a. suus, a. um: plur. mei, ae, a, etc. (Corp. Gramm. 143—4), majd a „Paradigma vocum affixatarum" s csak azután a „Paradigma pronominum" (156). PERESZLÉNYI PÁL (1682) egy közös főfejezetben De Pronomine, et nominvm cum iis affixis, qvae latinis possessivis aequivalen [sic!], compositione (Corp. Gramm. 435) először egyik alfejezetben a névmásokat tárgyalja, majd új alfejezetben az előzőktől teljesen elválasztva „De affixis prónominibvs, qvae latinis pronominibvs possessivis aeqvivalent". (439). KÖVESDI PÁL nyelvtanában (1686) a III. fejezet „De svffixorvm declinatione", a IV. pedig „De Declinatione pronominvm". Ez a felosztás világosan mutatja a szerző állásfoglalását. A XVIII. századból — eddigi vizsgálataim alapján csak egy olyan magyar nyelvtant tudok idézni, amely a birtokos személy ragokat nem névmásnak tekinti. Bél Mátyás „MELIBOI ungarischer Sprachmeister" (Pressburg 1787) c. művében külön fejezetben ötféle névmást tárgyal (Von den Ffirwőrtern 27 — 33), és külön veszi a birtokos személyragozást (Von Bestimmungsoder Anhangssylben 33—50). (vö. II. 1. a). Olyan XVTII. századbeli magyar tudósra viszont lehet még hivatkozni, aki tudatában volt annak, hogy a birtokos személyragozás elválasztandó a névmásoktól. Például SAJNOVICS JÁNOS Demonstratiojából (1770) jól kitűnik, hogy ő milyen rendszerben látta a magyar nyelvtant. A névmásokról (93 — 4) szóló észrevételei után következő rész a „De suffixis Possesivis" (94—7) címet viseli. GYARMATHI SÁMUEL korábbi felfogásával ellentétben az Aff.-ban (1799) külön veti egybe a névmásokat (17) és külön vizsgálja meg a „suffixum pronominale sumtum ex Pronomine possessivo . . ." kérdését (20). VERSEGHY FERENC „Ungarische Sprachlehre" (1805) c. műve, noha indoeurópai nyelvű tanulóknak szánt tankönyv, mégis külön tárgyalja a birtokos személyragozást: „die verbindende. zueignende Fürwőrter der Deutschen werden im Ungarischen durch Bildendungen [én ritkítottam] aüsgedrückt" (55). A névmások tárgyalására később kerül a sor, köztük vannak „Die alleinstehenden zueignenden Fürwőrter, oder Pronomina possessiva absoluta" (77). Hasonlóan jár el VERSEGHY magyar nyelvű nyelvtanában is (Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány Buda, 1818). A XIX. és XX. században egyre gyakrabban találjuk a birtokos személyragozás tárgyalását a névragozás fejezetében s a névmásokat hátrább; tehát M>. ez a tárgyalási sorrend alakult ki: Főnév (ezzel kapcsolatban a birtokos személyragozás), melléknév, számnév, névmás, ige. Lényegileg ilyen felosztású nyelvtanok a következők: A' Magyar Tudós Társaság kiadásában 1847-ben megjelent „A' Magyar nyelv rendszere2 "; SZINNYEI JÓZSEF Rendszeres magyar nyelvtan (1889); SIMONYI, Ung. Spr. (1907); SZINNYEI J„ Unkarin kielioppi (Helsinki 1933); RÓBERT A. HALL JR„ An Analytical Grammar of the Hungárián Language (Supplement to Language, XIV. 1938); J. LOTZ, Das ungarische Sprachsystem (Stockholm, 1939); BALASSA, Magyar nyelvtan és helyesírás (é. n.). 2. A magyar nyelvtanok rövid áttekintése után célszerűnek látszik előbb a finn és a finnségi nyelvtanokat sorra venni és csak azután foglalkozni ja többi finnugor nyelvre vonatkozó irodalommal. Ezt, a szokásostól eltérő
