Nyelvtudományi Közlemények 54. kötet (1953)

Tanulmányok - Deme László: A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez 10

20 DEME LÁSZLÓ pontjául szolgáló hajdani „kezdetleges" (SZTÁLIN : MV. 241) formára, nem nehéz ezt a tételt konkretizálnunk. A kutatásaink során elindulási alapként feltett és kikövetkeztetett finnugor alapnyelvhez, de az ugor együttélés korának nyelvállapotához viszonyítva is, nyilvánvalóan a magyar nyelv külön élete során fejlődött ki mintegy 30 határozóragunk és 50 névutónk (vö. KLEMM, Mondattan 180—253). Ugyanerre az időszakra esik az alárendelő kötőszók, a kötőszós alárendelés kifejlődése (vö. SEBESTYÉN : MNy. XXIII, 348) s általában az alárendelő összetett mondattípusok felvirágzása (vö. KLEMM, i. m. 456). A feltevések szerint a Halotti Beszéd kora táján indult csak meg mai terebélyes igekötő-rendszerünk kialakulása eredetibb határozószókból ; az igekötő perfektiváló szerepének kifejlődése pedig még ma is csak folyamatában van (vö. KLEMM, i. m. 254). Űj fejlemény a magyarban a névelő is, kialakulása a XIV. századra tehető (EtSz). A szaporodás, a bővülés tehát a nyelvtani eszközök területén kézzelfogható. Felmerül a kérdés : ez a gyarapodás vájjon egyben tökéletesedés is-e. A válasz itt is nyilvánvaló. Az új ragokkal és névutókkal való gyarapodás nem egyszerű statisztikai gazdagodás, hanem a rendszer finomodása is. A régi bizonytalan funkciójú, általános tartalmú lativustól a mai pontosan differenciált illativus, allativus, prolativus, superlativus kategóriáiig és még további kategóriákig természetesen nem a szegényedés, hanem a tökéletesedés útját tette meg a nyelv. A mozgás sokféle irányának igekötőkkel való pontos megjelöléséig és az aspektusnak e mellett való kifejezéséig haladó fejlődésen át visz az út. A korlátozott lehetőségekkel dolgozó kötőszó nélküli mellé- és alárendeléstől a sokféle kötőszóval rendelkező és rengeteg árnyalatot megkülönböztetni képes mai alárendelő formákig az állandó tökéletesedés útja vezet. A tökéletesség fokát természetesen nem gondolhatjuk valami ideálisan elképzelt nyelvnek, amely felé minden élő nyelv halad s amelyhez való hasonlóság vagy a tőle való különbözés sorolja a konkrét nyelveket a tökéletesek vagy tökéletlenek csoportjába (vö. CSERNIH : NyIK : II/5, 59). Mégcsak morfológiai alkat, vagy más nyelvi ismertetőjegyek alapján sem lehet ilyen osztályozást végezni a nyelvek között, mint ezt Marr próbálta. A tökéletességnek nincsenek nyelvi ismérvei. Alighanem tökéletes minden nyelv, amelyik hiánytalanul meg tud felelni funkciójának ; annak, hogy a nyelvet beszélő társadalom gondolatainak a társadalom adott fejlettségi fokán pontos és hajlékony közvetítő eszköze legyen (vö. AHVLEGYIANYI : MV. 289). S ennek a követelmények — rövid átmeneti szakaszokat nem számítva — általánosságban minden nyelv meg is felel története folyamán mindig (vö. CSERNIH : MV. 254). 2. A nyelv, s így a nyelvtani rendszer haladó fejlődésének kérdése tehát nem valami elvont ideál felé való közelítés kérdése ; hanem a nyelvet alkotó, használó és továbbalakító társadalom haladó fejlődésének kérdése ; úgy, mint a szókincsé. De a szókincs elsősorban az anyagi és szellemi kultúra tényeinek növekedését, az ismert és felismert tárgyak, jelenségek, fogalmak szaporodását, vagyis a gondolkodás tartalmi bővülését tükrözi; a nyelvtan meg inkább a gondolkodási és gondolatkapcsolási formák tökéletesedésére, haladó fejlődésére ; a természetben és a társadalomban felismert viszonyok számának gyarapodására és megkülönböztetésük élesedésére mutat rá. A nyelvtani rendszer haladó fejlődését tehát általánosságban, mint alapvető, végső okhoz, hozzáköthetjük a társadalomnak, első sorban elvont gondolkodásának és elvontabb megismerő tevékenységének fejlődéséhez (vö. CSERNIH: