Nyelvtudományi Közlemények 54. kötet (1953)

Tanulmányok - Deme László: A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez 10

A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez* SZTÁLIN elvtárs irányt mutató nyelvtudományi munkáinak megjelenése óta látjuk világosan a nyelvről, hogy : „szerszám, eszköz, melynek segítségével az emberek egymással érintkeznek, kicserélik gondolataikat és kölcsönösen megértik egymást" (SZTÁLIN : MV. 238), s hogy „közvetlen kapcsolatban van az ember termelő tevékenységével és nemcsak termelő tevékenységével, hanem az ember minden egyéb tevékenységével is, munkájának valamennyi területén, a termeléstől az alapig, az alaptól a felépítményig" (uo. 22Ő), vagyis ,,az emberi tevékenység valamennyi területét átfogja" s így működési köre „majdnem határtalan" (uo.). így természetes, hogy — mivel mindig „egyszerre . . . tükrözi a termelésben beállott változásokat" (uo.) — a társadalom fejlődésének minden szakaszában, mondhatnók: minden pillanatában, meg kell felelnie annak a követelménynek, hogy az anyagi és szellemi kultúra fejlettségi fokának, mindenkori állapotának megfelelően pontos kifejezője legyen. Mivel pedig a társadalom fejlődése — melyet a nyelvnek nyomon kell kísérnie — haladó fejlődés, az alacsonyabbtól a magasabb forma felé való fejlődés ; mivel az anyagi és szellemi kultúra, a társadalom ismeretköre, a természet tényeiről és törvényeiről, a társadalom jelenségeiről és fejlődéstörvényeiről való ismereteinek állománya egyre gyarapodó és szélesedő; — a nyelv, amelynek ezzel a fejlődéssel lépést kell tartania, „korszakok egész sorának terméke, amelyek folyamán kialakul, gazdagodik, fejlődik, csiszolódik" (uo; 226), azaz : ugyancsak haladó fejlődést mutat. Ezt mutatja a nyelv szókincse, melynek fejlődése nem kicserélődés útján1

, nem megsemmisülés és újrakeletkezés útján történik, „hanem a létező szókincs új szavakkal valg> kiegészítése útján, amelyek a társadalmi rend változásaival, a termelés fejlődésével, a kultúra, a tudomány fejlődésével kapcsolatban keletkeztek, amikor is annak ellenére, hogy bizonyos számú elavult szó eltűnik, a szókincs sokkal több új szóval egészül ki" (uo. 240). Ezt mutatja a nyelvtani rendszer, mely lassabban változik ugyan az alapszókincsnél is, de mégis : „az idők folyamán változásokon megy át, tökéletesedik, javítja és pontosabbá teszi szabályait, új szabályokkal gazdagodik"2

(uo.). Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy * Előadás a Nyelvtudományi Intézetben 1952 februárjában. — A szokásostól eltérő rövidítések : MV. == A szovjet nyelvtudomány kérdései (Marr-vita). Szikra. Bp. 1951. — NyIK. = A Nyelvtudományi Intézet Közleményei (Kőnyomatos folyóirat). xItt — és a továbbiakban is

— ki kell rekesztenünk a nyelvcsere útján haladó néptömegek esetét, s így az ilyen vagy más úton kihalóban levő nyelveket is. Vizsgálódásaink, SZTÁLIN elvtárs nyomán, csak a nyelvfejlődés normális, tehát független eseteire korlátozódnak ; a „kereszteződés" esetében tehát nem a legyőzött, hanem a győztes nyelvre. 2 Aligha beszélhetünk a nyelvtanban visszafejlődésről. A duális eltűnése ugyanis a magasabbrendű többesszámnak, a közös „nem-egy" kategóriájának kialakulásával függ össze (vö. CSEENIH : NyIK. II/5, 53) ; a magyar -ba ós -bari, vagy a jelentő és a felszólító mód (láthassa) egybeesési tendenciája pedig nem szünteti meg a két külön kategóriát ;