Nyelvtudományi Közlemények 53. kötet (1952)

Kisebb közlemények - Horváth Károly: Szalad 252

254 HORVÁTH KÁROLY tett hangátvetés nem az ugor nyelvegység korában, hanem a magyarság kiválása után történt meg. — Ezzel szemben HORGER (MNy. XXIII, 497 kk.) azon a véleményen van, hogy a hangátvetés már az ugor korban megtörtént s a magyar alakok magyarázatában is eredetibb *yl-ből kell kiindulnunk. Tételét azzal igyekszik bizonyítani, hogy a magyarban a szó belsei aii, eü féle kettőshangzókból nemcsak hosszú magánhangzó, ó, ö fejlődött, hanem mássalhangzó előtti helyzetben gyakran rövid magánhangzó, a, e is, pl. *sau > só, de összetételben Sajó, *dzsisznay < disznau < disznó, de: Disznaja. Hasonló hangváltozás történt az ss-szel bővülő v- tövű igéknél. Ezeknek a tövében megjelenő v- elem finnugor *(k ~) *y folytatója; a magyarban a y-ből u, ü lett, mely az előtte levő magánhangzóval kettőshangzót alkotott. E kettőshangzóból bizonyos esetekben hangszabályszerűen hosszú magánhangzó fejlődött, de gyakori az is, hogy a kettőshangzó (*y hangból fejlődött) u, ü eleme nyomtalanul kiesett s így ma rövid magánhangzó van a várható hosszú helyén, pl. tehet, ihat, itat, vitel, stb. Ennek alapján feltehető, hogy a halad, mell, toll esetében is az l elől tűnt el a y hang. MÉSZÖLY a falva, tolvas alakok v-jét korábbi tővégi magánhangzóból, w-ból próbálja megmagyarázni (MNy. XXIV, 28 kk.). Bármelyik elgondolást is fogadjuk el, kétségtelen, hogy az osztják %öydl ~ magyar hal(ad) és a többi idézett példa mintájára az osztják saydl- magyar szal(ad) megfelelés hangszabályszerűnek tekintendő. Vizsgáljuk meg az osztják szó vokalizmusát. KARJALAINEN és PAASONEN fent idézett adatainak hangtörténeti értékelésekor természetesen figyelembe kell venni STEiNiTznek azokat a megjegyzéseit, amelyekben KARJALAINEN és PAASONEN hangjelölését bírálja (OstjVok. 11 — 32 és egyebütt az egyes magánhangzók és magánhangzóváltakozások során). — Az alábbiakban a KARJALAINEX, PAASONEN-féle komplikált és a STEiNiTZ-féle egyszerűbb átírás különbségeire nem térek ki. A felsorolt adatokban az első szótagban a következő magánhangzókat találjuk: A keleti nyelvjárásokban: V., Vj. a; Trj. á, i, u; J, (PAAS.) a, i ( = PAAS.Ö); a déli nyelvjárásokban: DN., DT. a; az északiban (vokalizmus szempontjából a déli Ni. is idetartozik) Kaz. o, i, Ni. f. STEINITZ kutatásai szerint a keleti és déli nyelvjárások a, á hangjai ősosztják *a hangra, az északi nyelvjárások *i hangra utalnak, a Trj., J., és Kaz. magánhangzóváltakozások ősosztják a ~ i (esetleg a <-— i ~ u) váltakozásra utalnak, vö. OstjVok. 96—109. Az alaphang (KARJALAINEN, STEINITZ: Grundvokal)*« volt. Az osztják és a magyar szó tehát vokalizmus tekintetében is megfelel egymásnak. Az előadottak alapján a magyar szal(ad) és az osztják saydl- összetartozását bizonyítottnak tekintem. A másik obi-ugor nyelv, a vogul alább felsorolandó adatainál figyelembe kell vennünk, hogy a *y hang kiesése nemcsak a magyarban ment végbe, hanem több esetben a vogulban is megtörtént. ZSIRAI a következő példákat említi erre: osztj. teydt, ZfyaZ ^ vog. tet Tinus cembra'; osztj. pöydl ~vog. puli 'baden'; osztj. nüydr ~ vog. nár 'Zedrenuss'; osztj. oyaí <~ vog. völ 'folyóvonal, két folyóforduló között való egyenes szakasz' (FugrRok. 160). Ezek alapján a vogulból a következő szavakat egyeztetem az osztják és magyar adatokkal: