Nyelvtudományi Közlemények 51. kötet (1941)

Tanulmányok - Lakó György: Finnugor végmagánhangzó-kérdések 26

FINNUGOR VÉGMAGÁNHANGZÓ-KÉRDÉSEK 39 cseremisz változatokkal behatóbban foglalkoznék. Általános megjegyzéseiből sejthetően szavunk elsőszótagbeli magánhangzójának az egyes finnugor nyelvekben való, lényegesen eltérő megvalósulásai ősrégi magánhangzóváltakozással magyarázó dnának meg. Bármiként fogjuk is fel az első szótag problémáit, annyi tény, hogy a második szótag eredeti magánhangzójának minősége az első szótagétól függetlenül nem állapítható meg, s így a vele kapcsolatos kérdések eldöntését ez esetben el kell halasztanunik addig, amíg az elsőszótagbeli finnugor magánhangzórendszer kérdéseiben tisztábban nem látunk. Az eddigi eredmények alapján gondolhatunk arra, hogy szavunk ősuráli alapalakjában valóban *d volt az első szótag magánhangzója, — ennek folytatója a mordvinban általában a (vö. lív karmi 'Fiiege' ~ md. karvo, karú, fi. talvi ~ ősmd. *tala), ez azonban bizonyos előlképzett mássalhangzók (pl. / és s) szomszédságában magas-, ill. középhanggá változhatott (vö. lp. jaw]

re ~

fi. jarvi ~ md. jefk\e, ertöe, ill. fi. sappi ~ md. sepe, M. sepe), — az első szótag ily másodlagos középhangjának hasonító hatására aztán a második szótag eredetileg mély magánhangzója (vö. közti. *sappa) magashanggá fejlődött. A szókezdő s hanggal kapcsolatban látja az elsőszótagbeli mordvin középhangok fellépését már PAASONEN is (vö. SUS.Toim. XXII, 78—9 és XIII. lap). 6. A fi. talvi (~<*talva) alakkal szemben a mdE."fele, M. fala szintén magyarázatra szorul, tekintettel a szabálytalan szóvégződésre. Szavunk eredeti hangalakját a moksa nyelvjárás őrizte meg hívebben; az erzáben az első szótagban a =- d^ e vál-, tozás történt, aminek sok egyéb példáját is ismerjük (1. PAASONEN, Mordvinische Lautlehre 80). A lapp, a finn és a mordvin nyelv egybehangzó vallomása alapján azt kell hinnünk, hogy a cser. (WICHM.) KB. tel, J. JU. téh, U. T. te&, M. tél'd, B. tele szó mai magashangú elsőszótagbeli magánhangzója is mélyhangú előzményre megy vissza. LEHTISALO feltevése szerint szavunk tőmagánhangzója az uráli alapnyelvben *á volt. Mindennek ismeretében bízvást állíthatjuk, hogy az erzá változat palatális végmagánhangzója csak az elsőszótagbeli e (^= *a) hasonító hatására keletkezett korábbi o-ból, s szavunk az ősmordvinban mélyhangú, mégpedig a-végű szó volt, figyelembe véve azt, hogy a M. -a, E. -o szóvég általában fmn-volgai *a folytatójaként jelenik meg (vö. RAVILA : FUF. XX, 83—85). Egy ősmordvin Hala már akadály-