Nyelvtudományi Közlemények 51. kötet (1941)

Tanulmányok - Laziczius Gyula: Átmeneti szókategóriák 14

ÁTMENETI SZÓKATEGÓBIÁK 17 nem következett volna be. Önként értetődik, hogy ez a hangalaki változás sem tegnapról-mára játszódott le. Hogy mennyi ideig tartott a lazulás folyamata, mely végül is szakadásra vezetett, nem tudjuk. Hogy így zajlott-e le, mint ahogy megrajzolni iparkodtunk, nem bizonyos. Egy azonban holtbizonyos, s ez az, hogy az eredeti, etimológiai állapotot (vagyis, hogy az édes *'saporem habens' jelentésben még világosan képzett szó és az éz 'sapor'-hoz való kapcsolata az egykorú beszélő számára is kétségtelen) és a köznyelvben, az irodalom nyelvében, sőt a legtöbb nyelvjárásban is jelentkező végleges állapotot (vagyis, hogy az édes 'dulcis' jelentésben már tőszó és synchronikusan nem függ össze az íz 'sapor' szóval) egy változási folyamat hidalta át. Amíg e változási folyamat tartott, édes szavunk úton volt, hogy eredeti jellegét levetve, tőszóvá váljék. Útban volt a képzett szók pólusától a tőszók pólusa felé, hogy végül is elérje azt. Mármost bárhol álljunk is meg az egyik pólustól a másikig vezető úton, az eredmény csak egy olyan édes szó lehet, amely már nem tisztán képzett szó, de még nem is tőszó, hanem átmenet a kettő között, egy olyan szó, amely jellegzetesen az átmeneti kategória tagja. Ha ezt a közbülső változási folyamatot általában is elfogadjuk minden egyes szónál, mely egykor biztosan képzett volt s azután kétségtelenül tőszóvá alakult át, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy a változás idején minden ilyen szó az átmeneti kategóriába tartozott, egy olyan szókategóriába, mely az átmenetet képviselte a képzett szók és a tőszók csoportja között. Ezzel már voltakép az átmeneti kategória synchronikus létét is igazoltuk. A helyesen felismert diachronikus tényeknek ugyanis nyomuknak kell lenniük a nyelvi synchroniában is. Ha a diachronia tapasztalatai arra késztetnek, hogy számoljunk a tőszók és származékok között levő átmeneti szókategóriával, akkor ennek a kategóriának meg kell lennie synchronikusan is. A magyarban száz meg száz szó csinálta végig a származékszóból tőszóvá válás folyamatát. Az egyik későbben indult el a származékok pólusától, a másik korábban érte el a tőszók pólusát. Egyáltalán nem valószínű tehát, hogy valahol is találhassunk a múltban egy olyan nyelvállapotot, melynek minden szava már vagy az egyik vagy a másik pólusnál helyezkedett el, és ne volna egy sem éppen útközben a kettő között. És ha száz meg száz sza-Nyelvtudományi Közléménuek. Ll. 2