Nyelvtudományi Közlemények 49. kötet (1935)

Tanulmányok - Lakó György: A permi nyelvek szóvégi magánhangzói (II.) 141

A PEBMI NYELVEK SZÓVÉGI MAGÁNHANGZÓI 163" i =- ü) magánhangzó lehetett. Ugyanezek a rövid magánhangzók fordultak elő abszolút szóvégen is; Ez a hangállapot sok tekintetben emlékeztet az őstörök (s néhány mai török nyelv) hangállapotára, amelyek képzők és ragok előtt, valamint képzők és ragok belsejében szintén csak az alacsony nyelvállású a ,e, ül. a magas nyelvállású i, ü, i, u hangokat ismerik." (1. M. Ny. XXIII, 127). Ahol a mai zürjénben vagy votjákban az említetteken kívül valami más véghangzót találunk, ott vagy későbbi jövevényszóval vagy pedig oly ragos, ill. képzős alakkal van dolgunk, melynek e véghangzóját korábban valamely más hang követte. A fejlődés további menetét már ismerjük. 1. Az ős-permi *-a általában megmaradt mind a zürjénben. mind a votjákban, csak az utóbbiban vált bizonyos feltételek mellett (o és u után) -o-vá. — E megállapítást a votják szempontjából még meglepődés nélkül fogadhatjuk, mi őrizte azonban meg a szóvégi -a-t a zürjénben, ahol a többi szóvégi magánhangzók hiányoznak? Úgy tűnik fel, némi elleutétben van ez a megállapítás a magyar végmagánhangzó-kutatás eredményeivel is: hiszen a magyarban a szóvégi nyilt szótagban álló rövid magánhangzók kivétel nélkül lekoptak. Tágabb körre terjesztve ki azonban vizsgálódásunkat láthatjuk, hogy a föntebbi tételben egyáltalában nincs okunk kételkedni. Megjegyzendő először is az, hogy a magyarban sem közvetlenül koptak le az alacsony és középső nyelvállású szóvégi rövid magánhangzók (így az *-a sem), hanem előbb magas nyelvállású hangzók foglalták el a helyüket, s maga a lekopás voltakép csak ezeket érte (vö. GOMBOCZ : M. Ny. V, 395). — Az *-a hang fonetikai tulajdonságaira fordítva ezután a figyelmünket, azt vesszük észre, liogy amennyiben az alsó nyelvállású magánhangzók a többiektől eltérőleg nem kopnak le, az épen ezeknél a legindokoltabb. Tudjuk ugyanis, hogy a nyelvállás kapcsolatos az időtartammal, s hogy a hangzósság a nyelvállás emelkedésével fokozatosan csökken (vö. GOMBOCZ, Hangtan L, 100, 117—8). Úgy vélem, ezek után lehetségesnek s kellőleg indokoltnak tűnhet fel előttünk, hogy valamely nyelv alacsony nyelvállású véghangzója, mint leghosszabb időtartamú és leghangzósabb hang, — a mi esetünkben a zűrjén nyelv legalacsonyabb nyelvállású végmagánhangzója —a többiektől eltérőleg kivétel legyen a végmagánhangzók általános lekopása alól. S valóban kivétel is nemcsak a zürjénben, hanem más olyan nyelvben is, melyben végmagánhangzó-lekopás történt. A lívben az abszolút szóvégen állt 11*