Nyelvtudományi Közlemények 47. kötet (1928)

Tanulmányok - Tolnai Vilmos: A nyelvújítás - II. 1

A NYELVÚJÍTÁS 47 dolatvilágába; igen gyakran él vele, de több ízben más-másképpen fogalmazta az alkalom és a cél szerint.1

) 132. (B) Purista és neológ egyetért abban, hogy nyelvünkért és irodalmunkért azt kell cselekedni, ami hasznára van. De mi módon? Ha a puristák tanácsa után járunk, akkor nyelvünk az lesz a? mi volt, azaz csinatlan, durva, szegény. — Ha pedig azt tesszük, „a' mit minden lelkes, minden gondos írónk cselekedett . . . a' mit VIRGIL, HORATZ, CICERO javall és tanít ... a5

mit a

Debreczeni G rammatika elkerülhetetlennek mond és nem kárhoztat — azt, hogy a' mi míveletlenségének szennyeiben senyvedett nyelvünk ezeket a' szennyeit végre lerázza, természeti erejét kifejti, a' neki tulajdon szépségében elő-kél". Ennek eszközei pedig, ha az író (1) a nyelvet idegen, de elfogadható szépségekkel gyarapítja ; (2) ha fertelmes hosszaságu szavainak farkát elnyesi pl. reménység: remény, háladatosság: hála. ékesség: ék, csinosság : csín, (= cultura); (5) ha ideáinknak, melyeket eddig csak idegen szóval, vagy egyáltalán nem tudtunk megnevezni nevet keres; (4) ha „szóllásunk, a' köz nép szóllásaitól eltávozván, nemesbbé lesz, energiát, praecisiót, kellemet, zengést nyer"; (5) óhajtanok, hogy nyelvünk több színűséget (V i e 11 ö n i g k e i t) kapván* az idegen nagy írókat „e g gy nyelvben fognánk ugyan, az az magyar szókból fűzött beszédben, de nem eggynemü beszédben, 's mindenikét a' neki-tulajdon színben, tónban, fordíthatni". Evvel KAZINCZY a stílus legfőbb művészi kellékét állítja oda törekvése céljául. Ili3. (C) Mint tulajdoníthatja magának azt a jogot, azt a hatalmat az író, hogy így bánjék a nyelvvel? Úgy, ahogy EPAMINONDAS parancs és megbízás nélkül megverte az ellenséget, bízva a maga tehetségében és tudásában. Erre tanít a külföldiek irodalmának példája, de saját nyelvünk is, hiszen még BARTZAFALVI és DUGONICS szavai is honosságot kaptak, mert VIRÁG és Kis műveivel szentesítette őket. „Uj nyelvet a' sokaság teremte : a1

már készet

. . , nem a' nép, nem a szokás, hanem a' jobb írók viszik . . . tökélet felé"; az új szó elfogadására mindig hajlandó a nép, „ha az múlhatatlanúl-szükséges és széphangzású lészen, és ha az író azzal gyakrabban nem él mint illik*. BÁRÓTZI ezt a munkásságot még nem tehette, korán volt; RÉVAIÍÓI várhattuk volna; „A való !) THIBNEMANN : EPhK. XXXVÍ, 84, 129 ; SIMÁI : MNy. VIII, 347; VÁCZT, Kaz. Lev. X, 537.