Nyelvtudományi Közlemények 47. kötet (1928)

Tanulmányok - Tolnai Vilmos: A nyelvújítás - II. 1

32 TOLNAI VILMOS és a poetai bátorsághoz szoktatott lélek mér . . . Még a közönséges dolgok folytatásában is, nagy haszna volna az aestheticai magyar stílusnak, gondolkozásnak, ós előadásnak" írja SZÉCHÉNYI FeRENchez 1802-ben1

) s ez velejében az, amit

KAZINCZY a maga leveleiben, a Tövisekben s többi írásában később hirdet. Az új szavak ellenségeiről ezt mondja: „A' ki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a' Caspium homokpusztája! ott életében sem hall egy új szót is!"2

) A régi szavak felélesztéséről a MOLNÁR ALBERTben talált lomb szóhoz ezt írja: „MOLNÁR ALBERT sok gyökérszókat megtartott számunkra a' mellyeknek vesztesége pedig mindenkor a' leggazdagabb forrásait dugja bé a' nyelvbővítésnek. De sok emberek sipítnak az ismeretlen szók ellen, a' kik ADELUNGOt pengetik szájukon, s az ALBERT hamvai eránt érzéketlenek".3

) Ebből kitűnik, mennyire ösmerte korának vitakérdéseit. Legbővebben szól e kérdésről KLEIST Tavaszának élőbeszédében: „Kettőt szoktam én a' magyar nyelv dolgában fejcsóválva nevetni. Egyiket azt, mikor valaki azt mondja, hogy ez új szó! mintha bizony nékünk meg kellene s meg lehetne azzal az egynéhány scytha szóval érni a' mit kacagányos apáink lóháton hoztak ki Európába . . . idea pedig szóval, szó meg ideával jár: . . hogy ne volna szükség a szavainknak számát szaporítani! . . . A másik, a' mire mindég nevetnem kell, az, mikor némelly ember azt mondja hogy ezt a szót nem hallottam . . . a' mit ők nem esmérnek, az mind rósz szó", ez pedig tudatlanság és kevélység. Részletesen tárgyalja a szóbővítés módjait s így foglalja össze: „{1) én a homályba ment régi szókkal élni, (2) a nyelv természetes mentében újakat ágaztatni, (3) a különb vidékeken gyakoroltattakat mindenkik hazának köz piacára felvezetni, (4) a külföldi, de magyarrá lett, vagy azzá lenni méltó terminusokat anyai beszédem soraiban helyet adni bátorkodtam". Ezeket az elveket megtaláljuk ugyan korában másutt is, de nem találjuk meg másutt azt a gazdag leleményt, a finom érzéket, azt a mérsékelt merészséget, mely az elvek végrehajtásában, költői nyelvében nyilvánul. Ezt bámulja benne, mint tekintélyre hivatkozik rá KAZINCZY és köre is, bár kényes ízlése a póriasnak, alantasnak érzett diákos és népies zamattal nem tudott megbarátkozni, hiszen még x)

SCHEDEL kiad. 879.; Genius kiad. II. 723. 2) Dorottya, 79. jegyzet. 3) A III. .Anacreoni dal jegyzetében.