Nyelvtudományi Közlemények 47. kötet (1928)
Tanulmányok - Tolnai Vilmos: A nyelvújítás - III. 161
172 TOLNAI VILMOS TELEKI LÁszLÓnak nyomdokaiba, ki az 1806-i KuLTsÁE-pályázat alkalmával írta meg értékes Esdeklését. TELEKI JÓZSEF műve: „A'magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szóllás-módok által."*) Az ifjú TELEKI, a M. T. Akadémiának utóbb első elnöke, bizonyára atyja példájára foglalkozott a nyelv ügyével. Tanulmányát 1818-ban írta meg (VÁCZY, nem tudni, mily alapon 1816-ra teszi), de a sajtó alá készítés közben beledolgozta még mindazt, ami 1818 után e kérdésben megjelent, így KAZINCZY Orthologusát is. A maga korának legnagyobb tudománnyal megírt nyelvtudományi munkája, mely összefoglalja mindazokat az eredményeket, melyeket a nyelvművelés terén az ortológia és a neológia harca a Debreceni Grammatika óta fölvetett ós tisztázott. Amint a Debreceni Grammatika az ortológia elveinek megszövegezésével tulajdonképpeni kiinduló pontja volt a nyelvújító harcoknak, úgy TELEKI műve végső határkövük. Nem vitairat többé, hanem az eredmények összegezése, mely azt mutatja, hogy az ortológia szűk korlátai összetörtek, de a neológia szertelenségét is megakadályozta és határait megszabta. TELEKI ismeri és fel is használja az egész bel- ós külföldi irodalmat; bámulatosan éles ítélettel állapítja meg a szélsőségek közt a követendő utat. Négy részben tárgyalja anyagát. Az elsőben a magyar nyelv rövid történetét vázolja. A másodikban a nyelvművelés szükséges voltát fejtegeti; erre buzdít a külföld példája, régibb irodalmunk és nemzeti létünk fönntartásának kötelessége. A nyelvművelés az írókat illeti, de nem önkényűleg: „az író nem parancsol, tsak javasol... De másfelől a' szokás sem köti meg szorosan az írót... Az írónak szabad, sőt kötelessége . . . a' nyelv szokást igazgatni, javítani... a' jövendő szokástól várván igyekezetének foganatosságát". TELEKI itt valóban úgy jár el, ahogy ARANY mondja a bölcs bíróról, hogy: „Közöli a vágást." (BH. I, 16). A harmadik részben a nyelvművelés módjait tárgyalja apró részletekre menő pontossággal. Érdekes az a nyilatkozata, hogy a nyelvet nem lehet minden tekintetben a józan ész, azaz a logika szabályai alá vonni, ós érezteti, hogy az inkább lélektani folyamat, mint logikai termék. A negyedik rész az újítások céljáról s a nyelvbővítésről beszél. A záradékban kitűnően megvédi, jobban mondva igazolja a nyelvújítás tévedéseit az ortológia vádjai ellen: „Valamint minden dologban, úgy a' nyelvmívelésben is, a' nagy félénkség veszedelme') Kiadta HORVÁT ISTVÁN: Jutalomfeleletek I. kötetében 1821.