Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Kisebb közlemények - Horger Antal: Létra ~# lajtorja 301

304 KISEBB KÖZLEMÉNYEK hallotta, s aligha a maga fülével, hanem valaki talán hallott valamit harangozni arról a „furcsaság"-ról, hogy Aranyosszéken litará-nak mondják a létrát, de talán már nem emlékezett jól egykori hallomására, s mire ez az adat Kiss MIHÁLY közvetítésével a MTsz.-ba jutott, valahogy — latira lett belőle. Régi tapasztalat, hogy még a legbuzgóbb laikusnak is nem a saját anyanyelvjárására vonatkozó nyelvjárási közléseit csak a legnagyobb fenntartással szabad fogadnunk. A még hátralevő alakváltozatok mind a szónak -ja végű változatán alapulnak. Mielőtt tehát tovább mennénk, előbb a létra és lajtorja -a és -ja végződésének viszonyával kell tisztába jönnünk. MELICH, mivel e két alaknak egymáshoz való viszonyát sem a magyar hangtörténetből, sem a német alakok alapján nem tudta megmagyarázni, tudvalevőleg azt tette fel (DLehnw.), hogy csak a létra alak való a németből, a lajtorja alakot ellenben valamely szláv nyelv közvetítésével kaptuk. S ezt a feltevését, mint fennebb láttuk, THIENEMANN is elfogadta. Ha csakugyan ki volna mutatható -ja végű szláv alak, vagy ha legalább elegendő okkal volna feltételezhető ilyennek egykori megléte, akkor a létra és lajtorja két külön forrásból való származásának feltevése ellen nem lehetne komolyabb kifogást tenni. Azonban azon analógiák, melyeket MELICH (i. h.) felhozott, csak -n> ~ -rjt és -rz cw -rjz, nem pedig -ra ^ -rja váltakozásáról szólnak, s így ezek aligha jogosíthatnának fel bennünket egy -ja végű egykori szláv alak feltételezésére. De ón azt hiszem, hogy egyáltalán felesleges is ilyen kétes értékű feltevéshez folyamodnunk, mert a lajtorja alak keletkezése e nélkül is egészen jól érthető. A létra alakból persze nem származhatott; még a régi lajtra alakból sem; de már ennek lajtora (NySz.) fejleményéből nézetem szerint igen. Régóta tudjuk, hogy a nyelvérzék némely szavunk egyessz. 3. szem. birt. személyragját téves perceptio következtében a szó tövéhez tartozónak fogta fel. Különösen gyakori jelenség ez testrészek neveinél (éha ,gyomor', epe, gége, orja ,disznógerinc húsostul', pofa, rémese , végbél', tompora, vese, zúza és talán serte), de más főnevek között sem ritka; pl. ilyen eredetűek: moha, unoka, cika, torzsa, gléda, nyj. dana, a régi molna ,malom', stb. Azonban tudtommal még nem emlegették ennek a jelenségnek az ellenkezőjét, t. i. azt, hogy ugyanilyen téves perceptio következtében a nyelvérzék egyes eredetileg a, -e végű szavakat úgy fogott fel, mintha egyessz. 3. szem. birt. személyraggal volnának ellátva, s ezért új, -a, -e nélküli ragtalan alanyesetet vont el belőlük. (SIMONYI sem említi e jelenséget az Elvonásról szóló értekezésében. NyF. XI.) Pedig szerintem ez a legtermészetesebb magyarázata annak a feltűnő körülménynek, hogy a többtagú szavak végén állott felső nyelvállású rövid magánhangzók az