Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Ismertetések és bírálatok - Zsirai Miklós: Mark, Julius. Die possessivsuffixe in den uralischen sprachen. I. 291

294 ISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK jében viszont a többes-jel fönnmaradását kell eleve természetesnek elfogadnunk. Eddig tehát nincs okunk paradigma-átcsapásra gondolni, mert hisz mindkettő az eredeti állapot szabályos fejleménye. Ezzel szemben az inessivusban (tuvassain ,kunyhómban', tuvassans ,kunyhódban'), általában a nem -n végződésű casus obliquusokban, valamint a finn nyelvterület más részein a nominativusban is széltében elterjedt -n- határozottan másodlagos fejlemény s magyarázható a többesi paradigma hatásával, ahogy eddig szoktuk, de magyarázható az egyes paradigma -n végződésű eseteinek analógiájával is. Érdemes ezzel kapcsolatban megjegyeznünk, hogy már MARK nyelvtörténeti tényekkel igazolt logikus fejtegetése előtt is felvetődött a kérdés hasonló irányú értelmezésének gondolata. BUDENZ az Ugr. Sprachst. I. füzetében így ír: „Das schwinden des schlussconsonanten der casussuffixe vor den personalaffixen kann natürlicherweise nicht schon für die erste zeit des gebrauchs der letzteren angenommen werden; eine zeit láng, ob kürzer oder lánger, mussten jedenfalls noch beidé sich neben einander vertragén". „Demnach bildeten sich an den mit n schliessenden casus mit dem singularischen affix auf -nsan ausgehende formen." „So war alsó in mehreren affigirten formen die bezeichnung des singularischen eigners an eine endung -nsa gebunden, und demzufolge von der des pluralischen nicht zu scheiden. Es lag alsó sehr nahe, diese endung -nsa selbst als das singularische affix zu fassen, und auch an vocalisch endende casusformen zu fügén, wo nur -sa (-san) hátte stehen sollen." (17—18.) — Félreértés elkerülése végett nem hallgathatom el, hogy BuDENznek csak egy pontban téves magyarázatára MARK is utal (35. 1. 1. jegyz). Az elmondottak után aránylag könnyű szerrel el tudunk igazodni az egyes birtokos személyragok nagyszámú változatai között. A sing. 1. személyben eredetinek tekinthető m-es alak csak a vepsaben (főleg kicsinyítő névszókban, megszólításban: tütöim! ,leányom!', uköht'em! ,mein váterchen!'), valamint a finn nyelvemlékekben (poikaisemi nuorembami! ,mein jüngeres söhnchen!', cansam ,mit mir') és nyelvjárásokban (véljem ,mein brúder', heposellam ,mit meinem pferde') fordul elő. Annál gazdagabb az -w-es változatok csoportja, amelyek jobbára a következő fejlődéssor egyik vagy másik fokát őrizték meg: * • • • >• t* ír '-Un) =- mghny. f-f n) -nmi =- -nm =- -ni =~ -ni =~ -x

n

< \' „,„iLT

. i '

AÍ-P* A : >• -en =~ mgnny. -f- n s*. aift. -\- n A -nin, -nnin alakok végső -n-je nincs kielégítően megmagyarázva. OJANSUU szerint bizonyos helyzetekben mondatfonetikai okokból keletkezett s azután innét elterjedhetett (Lounaismurt. áánnehist. II, 124, 127.); vagy tán elemismétlődésre is gondolhatnánk? — Az -ini változatot nyilván a -ni és -in alakvegyülése hozta létre (vö. N. IKOLA, Ala-Satakunnan murteen áánnehist. I, 227.). A plur. 1. személyben m-es és w-es alakok váltakoznak, hol rövid, hol geminata formában. Az n-eseknél kétségtelenül a geminatás változatok az eredetiek (-= *-»+ m.k), míg az m-eseknél a rövid látszik eredetibbnek (-< *-m.k). Csak látszik, mégpedig csak aádig, míg meg nem állapítjuk, hogy a rövid m-esek csakis azok-