Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Ismertetések és bírálatok - N. Sebestyén Irén: Ojansuu, Heikki. Itämerensuomalaisten kielten pronominioppia. 287

290 ISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK képző. A szóeleji s =- h hangváltozást SETALÁ meggyőzően mondatfonetikai okokból magyarázza. Míg SETALÁ ősfinn *sán vagy *sen alakból indul ki (amelynek a fokváltakozási elmélet szerint *zan vagy *zen volna a gyengefokú alakja), addig OJANSUU szerint a legrégibb ősfinn alak *sina cv *zina. A *sina (*hiná) később *sen (*hen) alakot öltött, amibén nem csekély része lehetett a 3. sz. névmással sűrűn együtt szereplő ken névmás analógiás hatásának. A ken az ősfinnben még relatív jelentésben is használatos volt. A *sen (*hm) alak elterjedését elősegíthette az a körülmény is, hogy a si •*« *ti hangváltozás megtörténte után a 3. sz. *siná névmás egybeesett a 2. sz. sina '•** *tind névmással. A személynévmások sg. nominativusi alakjai a korai ősfinnben a következők voltak: *min(a), tin(a), *sin{a) cv *min(á), *tin{á), *sin(d); a tőalakok pedig: *minu-, *tjnu-, *sinu-. Ha az -n, -na képző, akkor a névmástő *mi-, *ti-, *si-. A 3. sz. névmás fgr. magánhangzója mégis valami e-féle hang lehetett, (vö. f. séma, vog. tau, osztj. teu, m. ö, ön.) Visszaható névmások. Az általánosan használt itse névmásnak és alaki változatainak szóközépi te, s hangja PAASONEN szerint fgr. c-re megy vissza. Nem lehetetlen, hogy az itse összetett szó: i (=• e) 'ez' -f tse (= se) 'az', úgyhogy eredeti jelentése 'éppen az (ez)' lehetett. A régi finn irodalmi nyelvben előfordul egy problematikus szó, a m,aa (rendesen ma-nak írva), amelyben OJANSUU az eddigi magyarázatokkal ellentétben egy régi reflexív névmást lát. Ez a maa szerinte minden hangtani nehézség nélkül egyeztethető a m. maga visszaható névmással s így beletartozik abba a 'test' jelentésű etimológiai családba, melyet BUDENZ a maga számára megállapított. (Vö. még KERTÉSZ : MNy. VII. 6.) A maa összetartozik a f. maaru —s *mararu 'állati has' szóval, s a m. 'corpus' =^ 'semen' jelentésű mag-naik éppen ez a szó a pontos finn megfelelője. Tehát f. (R.) maa -<c *marja & m, maga -«c *mariga (vö. f. jaa -s *iaria = m. jég -« *iarjgd). Megjegyzendő, hogy SZINNYEI elmélete szerint (NyH.6 47, Fgr. Sprachw.2

29, 39) a magyar szóközépi és szóvégi

g nem minden esetben fgr. *r,g fejleménye, hanem bizonyos esetekben fgr. "^-ből lett rig-re megy vissza. A jég szó #-je SZINNYEI szerint ilyen eredetű. Mutató névmások. A korai ősfinnben hét névmástő volt: e, o, io, ih (te), tű, to, t'se. Az első három azonban mutató névmási jelentésben igen ritkán fordult elő. A tti valószínűleg mondatfonetikai okokból újabb időben keletkezett mélyhangú párja a fá névmásnak. Külön figyelmet érdemel az a körülmény, hogy a finn nyelvekben a mutató névmások plur. alakjai mind n hanggal kezdődnek. Az n- kezdetű többes tő igen régi nyomait megtaláljuk a md.ban, a cser.-ben és a permi nyelvekben. A szókezdő n-t többféleképen lehet magyarázni. Legvalószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy az n- kezdetű névmások elvalasztandok a t- kezdetűektől, s hogy a jelenlegi állapotok két paradigma összekeveredéséből állottak elő. A kérdő névmások tőalakjai: ke, ku (ko), mi. A f. kuka'