Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Ismertetések és bírálatok - N. Sebestyén Irén: Ojansuu, Heikki. Itämerensuomalaisten kielten pronominioppia. 287

ISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK 289 Az (i)rka cw (i)a kétségkívül fiatal képző s az -n (-na) és -ka kapcsolatából származik. Vannak olyan képzők, amelyek csupán az ősfinnben vették fel egyéb jelentésük mellé a névmásképzői szerepet. A -le (-li) azonos a külső helyragok -le elemével, a -lle képző aránylag korlátolt területen ismeretes, a -ra, -r képző eredeti jelentését adatok hiányában nem lehet megállapítani, a -he eredete szintén homályos, a -Ma képzőben a h talán nem is szerves elem, hanem csak analógiás úton került bele, az i-re nézve sem lehet mondani semmi biztosat. Az -itten azonos eredetű az -inén névszóképzővel, és a vele képzett névmások egy része már ki is lép a névmási kategóriából. Az-us (-ut) valószínűleg összetartozik a demin. -ut, -üt képzővel, amely névmásképzői szerepében analógiás hatásra -us, -üs nominativusi alakot vett fel. A -nsa képző mindössze két adverbiumban (kötőszóban) fordul elő: konsa és jonsa. Az előbbinek SETALÁ (SUS. Aik. XXX... 23) uráli megfelelőit is kimutatta, s összefügg vele a m. hogyan, hogy. A képző fgr. alapnyelvi alakja *m&- lehetett. A -hka, -lika képző szintén csak adverbiumokban fordul elő, s nem lehetetlen, hogy szóból fejlődött képzővé (-hka c\> md. ska 'zeit', se skane •zu der zeit, damals'. A md. szónak a f.-ben ihka adverbium felel meg). OJANSUU könyve első részének második fejezete az ősfinn névmástöveket tárgyalja. Személynévmások. Ha a niina és sina névmásban a -na képzőelem, akkor az alaptő mi- és si-, amely kétségtelenül fgr. eredetű. A tő vokalizmusára nézve a fgr. nyelvek kétféle bizonyítókot nyújtanak: a lp., md. és votj. szerint az ősfinnben í-hangot kell feltenni (*mi, *si '% *ti), míg a távolabbi rokon nyelvek palatális hangra utalnak. Arra lehetne gondolni, hogy az ősfinnben párhuzamos alakok voltak: *mina, *sina (-= *tina) cv mind, sina -« *tina {*lulen *mina <x> *teőan mind). Később kiegyenlítődés történt a magashangú alakok javára. Az 1. és 2. sz. névmás rövidebb alakjai: ma cc ma, sa co sa, valamint a 3. sz. névmással azonos eredetű -han, -hdn simuló partikula még ma is a megelőző szó vokalizmusához illeszkednek. Bizonyos lapp névmások alapján arra lehetne gondolni, hogy a ma, ma, sa, sa rövidebb alakok a finn-lapp nyelvegység korából származnak. Viszont a md és sd alakok hangtanilag szépen levezethetők a teljesebb alakokból. Az sem lehetetlen, hogy a md és sd' alakok bizonyos mondatfonetikai helyzetben keletkeztek a ma és sa mellett. A régi és a népnyelvben a ma, ma m >- w-vé, a sa, sa pedig s-vé rövidült. A plur. alakokban sajátságos kettősség mutatkozik. A finn nyelv keleti nyelvjárásai, a karj.-aunusi, inkeri, vepsá és vót ősfinn *mö, *tö, *hö (*möt, *töt, *höt), a többi nyelvjárások és nyelvek pedig ősfinn *meőet, *teőet, *hedet (*meődt, *teőat, *heőat) nominativusokra utalnak. A szóvégi mássalhangzó ezekben eredetileg nem t, hanem n volt, úgyhogy *men, *ten-féle alakokból kell kiindulni. Az n elveszése az ősfinn korszak előtt történt (vö. lp. mi, di, si <v min, din). A sg. 3. sz. névmás han ~< *hen *< *sen. Az n valószínűleg Nyelvtudományi Közlemények XLVI. 19