Nyelvtudományi Közlemények 46. kötet (1923)

Kisebb közlemények - Szinnyei József: Az -i többesképző 150

/ KISEBB KÖZLEMÉNYEK. Az -i többesképző. — MELICH JÁNOS egynéhány évvel ezelőtt megielent értekezésében (MNyv. XIV. 230—252) igen nagy nyelvtörténeti anyagból' azt a következtetést vonta le, hogy a magyar -i többesképző «nem finnugor örökség s nem azonos a finn-lapp -.<-, -jvel», hanem magyar fejlemény; t. i. «ráalkalmazás (adaptatio) útján keletkezett a részelő birtokviszony olyan szavaiból, mint többi(e), egyebi(e), keltei; ezekben pedig az -i(e) eredetileg 3. személyű birtokos személyrag. E mennyiséget jelentő kifejezésekből az -i(e) a többség képzetét magába szívta s mint többes képző aztán analógia útján átterjedt a névszóknak egyes 3. személyére, majd innen az 1. ós 2. személyre. Az egyes után jött a többes 1., majd 2. személy, s végül a 3. személy; ahol még ma sem terjedt el az -?' minden egyes nyelvjárásban > (uo. 252). Ez a föltevés igen elmés, s aki ismeri a nyelvek életét, az nem vonhatja kétségbe, hogy ilyen fejlődés lehetséges. A ráértésnek és a ráértésből származó alkalmazásnak számos példája van. A hozzáértő azon sem ütközik meg, hogy a fejlődés kiindulópontjául csupán három szóalak van fölhozva, mert hiszen akár egy is elég lehetett volna, amint pl. a francia tb. 1. szem. -ons végzetnek az ófr. sons alapján történt általánossá válása mutatja. Azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy: ha a többi, egyebi, Jcetteinek -i személyragja többesképztövé fejlődött, mért nem fejlődött azzá az ugyanoly alkalmazású hárma, négye, öte, háta stb.-nek (1. NyK. XLIII. 415—416) -a, ~e (<*> -á-, =&•) személyragja is? Erre az a felelet, hogy a nyelvérzóket nem lehet kérdőre vonni azért, hogy az azonos szerepű nyelvi elemek közül miért választotta valamely új fejlődés kiindulópontjául éppen ezt vagy azt és nem mást vagy mást is.