Nyelvtudományi Közlemények 44. kötet (1917)

Tanulmányok - Losonczi Zoltán: Az ö-zés története. (I:) 373

AZ Ö-ZÉS TÖRTÉNETE. 401 Az eddigiek után tehát világos, hogy az ö-zés az ö, ü hangokkal együtt a magyar nyelv külön életében fejlődött minden idegen hatás kizárásával. Lássuk tehát, volt-e alkalom ilyen hangváltozásra a magyar nyelv életében. EIEDL SZENDE kezdeményezése után SIMONYI ZSIGMOND (A magyar szótők. Értek, a nyelv- és szépt. kör. XIV. k. 7. sz.) mutatta ki először határozottan, hogy «a magyar nyelvnek ma mássalhangzón végződő szótövei is valaha általában egy-egy rövid magánhangzón végződtek*) (4). Ezt bizonyítják a rokon nyelvek adatai; ezt bizonyítják régi nyelvemlékeink is. SIMONYI már a török, német, olasz, szláv jövevényszavak bizonyos szó végi magánhangzóinak lekopására is rámutat, úgyszintén kimondja azt a gondolatot is, hogy az úgynevezett «kötőhangzók» vagy «segédhangzók» tulajdonképpen az elveszett tővégi magánhangzók utódai. Ezeket a tételeket az újabb kutatások is megerősítették. GOMBOCZ a török, MELICH a szláv, német, latin és olasz jövevényszavak segítségével kimutatta, hogy a magyar szóvégek lekopása egész szabályosan és minden esetben megtörtént (vö. MNyv. V., VI.). Ismeretes azután, hogy a lekopási folyamat nyomot hagyott nyelvemlékeinken is. Tekintsük meg kissé közelebbről a rövid tővégi magánhangzók eltűnési folyamatát. Azon fgr. nyelvek szóvégi magánhangzói, melyekben ezek megmaradtak, ma igen különfélék. Eredetileg is elég változatosak lehettek, s bizonyára mindegyik a tő belsejében levő fgr. hang előfordulhatott a szó végén is. Nyelvtörténeti tény azonban, hogy a magánhangzórendszerben a legtöbb változást a szó- és tövégi magánhangzók szenvedik, így a szó- és tővégi magánhangzók gyakran egyenlővé válnak, kiegyenlítődnek. Ez a folyamat ment végbe pl. a kfn.-ben, midőn az ófn. színes tővégi magánhangzók helyébe színtelenebb hangok léptek. Elég gyakori az ily magánhangzók labializálódása is. Pl. a francziában vagy az aunusi nyelvjárásban. (Itt a szóvégi a, a-bői először u, ü lett, azután u, ü, majd még tovább folytatódott a redukálódás, végül elvesztek.) E két utóbbi folyamat, t. i. a redukálódás és lekopás pedig a leggyakoribb a szóvégi magánhangzóknál.