Nyelvtudományi Közlemények 44. kötet (1917)

Tanulmányok - Melich János: Egy fejezet a történeti magyar hangtanból. 333

EGY FEJEZET A TÖRTÉNETI MAGYAR HANGTANBÓL. 367 kellett lennie a magy. h előzőjének is (így SZINNYEI, Nyr. XLI. 65., SETALA, PUF. XII. 168., talán WICHMANN, FUF. XI. 210. is). Hogy csakugyan eh- volt, s hogy e változás: a h-vá, fejlődés a magyar nyelv történeti korában fejeződött be, kétségtelenül vallják a feljebb elősorolt h-, régibb c/i-val írt magyar nyelvtörténeti adatok. Láttuk, hogy e nyelvtörténeti adatokban a h-nak régebben ch-val való jelölése nem lehet helyesírási sajátság. Most az eredeti szavak A-jának finnugor megfelelőivel való egybevetése után látjuk, hogy a jelölés csakis egykori hangzás emléke lehet. Addig a pontig, a míg a ch-ból h lesz, a fejlődésnek sok fokozata lehetséges. A ma élő nyelvek eh hangjai sem egyformák. Az egyikben a eh ejtésekor a hangképző szerveknél kisebb a rés, a másikban nagyobb. A német eh például sokkal kisebb rés mellett, és nagyobb zörejjel képződik, mint pl. az orosz eh, a mely utóbbi szó elején talán közelebb is áll a h-hoz, mint az igazi ch-hoz (1. SIEVERS, Grundzüge der Phon.5 343. §). Úgy gondolom, a magyar eh a nyelvtörténeti kor elején mediopalatalis zöngétlen spiráns volt, a mely fokozatosan vált postpalatalissá, majd fr-vá. Talán azért volt lehetséges, hogy néha puszta e-, fc-val is írták s több esetben e eh k-\á vissza is fejlődhetett, mert a szűkebb hangrés mellett az erős zörej jellemezte e ch-t A további részletekre nézve ezeket tartom szükségesnek elmondani: A magy. eh > /i-nak A;-ból való fejlődése a magyar nyelv külön életében keletkezett s fejeződött be úgy, a mint azt ma látjuk. A szókezdetre vallja e tételt SZINNYEI is (1. Nyr. XLI. 67.), szerintem azonban helyes e tétel szóbelsejére és szóvégére is. A fejlődésnek ez a magyar nyelvhez — és nem pl. az ugor alapnyelvhez — való időrendi kötöttsége kizárja, hogy benne akár a szó elejét, akár pedig a szó belsejét vagy végét tekintve a fok változásnak bármiféle nyomait is kereshetnők (így fokváltozással magyarázva a szó végi -6 ~ -o: -ah, -eh és a -kt-: -ht: -ít eseteiben, 1. SZINNYEI, NyH.5

82., Fgr. Spr. 130., 136.). Hogy az ősmagyar szókezdő k, a mely természetesen képzése helyét illetőleg a környező hangzókhoz szintén alkalmazkodott, mélyhangú magánhangzók előtt hogyan jutott el a c/i-ig (fc-nak megfelelő réshang), arra nézve több elfogadható magya-25*