Nyelvtudományi Közlemények 43. kötet (1914)

Tanulmányok - Szinnyei József: A magyar magánhangzók történetéhez (II.) 102

A MAGYAR MAGÁNHANGZÓK TÖRTÉNETÉHEZ. 123 nak legrégibb jelölése módja, és akkor — még bizonytalanabb lesz a legrégibb nyelvemlékek olvasása.*) XIII. Az i > e (> ö) hangváltozásnak meglehetős sok példáját sorolja föl MELICH (NyK. XXXIX. 22—26) és GOMBOCZ (BTürkL. 152—153). Régebben, mikor még nem volt ennyi adatunk, hajlandó voltam arra a föltevésre, hogy a XI—XIV. században az i (y) betűvel az e hangot is jelölték (vö. Nyr. XXIV. 204; NyK. XXVII. 244, 270). Ezt a föltevést most is támogatni lehetne egygyel-mással (így a vulgáris latin i ~ e hang- és betüváltakozással [vö. SCHUCHARDT, Der Vokalismus des Vulgárlateins I. 20], a lehyn, Mestyr, Sehtyr-iéle [119. 1.] adatokkal), de kétségbevonhatatlan bizonyítékunk nincsen rá. Hátra van még az e > e hangváltozás. Mindenki tudja, hogy ezen az eltolódáson a nyelvjárások egy részében valamennyi e hang átesett. Ezenkívül e van a magyar nyelvterület leges-legnagyobb részén az egykori szóvégi e helyett, kivéve néhány egytagú szót (le, te, ne, se, -e). Az előbbi változás SIMONYI szerint újabb időben, legföllebb néhány száz évvel ezelőtt ment végbe (Nyr. XVI. 358). Lássuk, mikorra lehet tenni a szóvégit. Egy régi értekezésemben, a mely a birtokos személyragozásról szól, a ~jai, -jei többesjelt úgy magyaráztam, hogy előrésze a -ja, -je személyraggal azonos (Nyr. XVII. 246). SIMONYI ezt a magyarázatomat elfogadta és megtoldotta azzal a föltevéssel, hogy az -ai, -ei többesjel első magánhangzója meg az -a, -e személyraggal lehet azonos (TMNy. I. 538—540). Ujabban határozottan azonosnak tartja a kettőt (vö. Die ung. Sprache 312). Én az ő föltevését mindjárt nagyon valószínűnek találtam és elfogadtam (vö. NyH.1 85). Ezekben a többesjelekben az e hang állandó. Ott is, a hol *) Akkor a fönnebb (118. 1.) tárgyalt «<ve váltakozásbeli e betűnek a hangértéke is bizonytalanná válik, és reája alapított következtetésem is meginog.