Nyelvtudományi Közlemények 43. kötet (1914)

Tanulmányok - Szinnyei József: A magyar magánhangzók történetéhez (II.) 102

A magyar magánhangzók történetéhez. (Még egyszer az Árpádok korabeli rövid magánhangzók kérdéséről.) — Második közlemény.*) — VI. A mai o hang előzőjét a XI—XIV. században sok szóban nagyobbrészt u betűvel és a vele azonos értékű v, w-vel találjuk írva. E mellett ugyanazokban a szavakban előfordul kisebbnagyobb mértékben az o betű is. (Már 1055-ben: munorau ~ monarau; ez után a legkorábbi o-k: bocor, Bocor, Loaz 1193; -homoc, homoc 1194; Scombot 1198; Sombotka 1210; Bodrug, foc, Gombos, Aroc, Bodor, Vnoca, Zolgat, Zolcad, Tompa 1211.) Az u (v, w) betű alkalmazása tovább tartott a mai á hang előzőjét jelölő o betűénél. Az utóbbival a XIV. század végén túl már csak szórványosan találkozunk, az u (v, w) ellenben még a XV. században is gyakori, csakhogy a század második felében már jobbára csak a mai -os és -om szó vég előzőjében találjuk. E szóvégek még a XVI. század első felében is sokszor előfordulnak u (v, w) betűvel írva. Mármost az a kérdés, hogy ez az u (v, tv) betű csakugyan u hangot jelölt-e minden esetben, vagy pedig részben az o hang jele volt. De azt kérdezhetné valaki: hogy juthatott volna eszükbe a mi eleinknek, hogy az o hangot o betű helyett u (v, w) betűvel is írják? Felelet: tudjuk, hogy a latinbetűs írás első alkalmazóinak latin kiejtése, vagyis a római katholikus egyházi kiejtés az olasz*) Az elsőt 1. NyK. XLII. 1—35.