Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)

Tanulmányok - Paasonen Henrik: A magyar nyelv régi török jövevényszavai 36

C2 PAASONEN HENRIK. más helyzetekben már */-sé változott (a mit a magyarban s-sel helyettesítettek). Hogy a szerző miért nem hajlandó számba venni azt a lehetőséget is, a melyre a török j- hang kettős magyar megfelelésével kapcsolatban már utaltak (vö. pl. TMNy. 166), hogy t. i. a sz-e8 magyar alakok fiatalabb jövevényszórétegbe tartoznának, annak oka talán az, hogy az ő véleménye szerint a magyar-csuvas érintkezések aránylag rövid ideig, legfeljebb 200 esztendeig tartottak. Erről külömben alább bővebben. A 185. lapon (77. §.) a szerző megállapítja, hogy a török l a magyarban megmaradt. Evvel kapcsolatban nem ártott volna figyelembe venni a bojtorján szót (Szójegyzék, 29. sz.), a melyben sajátságos módon jt (a régi nyelvben ht, 1240, OklSz.) van a török *Zű-vel szemben: a feltett ócsuv. alak ^baltyrjan, vö. oszm. ZENK. baldyryan, csuv. pulD§ran stb.; vö. a 81. lapot, a hol a szerző a gyűl szóval kapcsolatban megjegyzi, hogy It >Jí változást nem tudunk kimutatni, a gyűjt <^>gyűl, fojt ~/úiféle kauzatív alakokat kivéve, a melyeknek a fejlődése azonban a szerző véleménye szerint nem világos. A szerző azon véleményben van, hogy a magy. gy- •*»» ostor. *j- megfelelés eseteiben az átadó ócsuvas nyelvalakban g hang volt, így tehát a magyarban a $>gy változás a magyarcsuvas érintkezések után ment volna végbe (vö. a 70. §. és a 186, 207 1.). Ezt a teóriát bővebben ki kellett volna fejteni; fontos volna tudni, hogy a szerző véleménye szerint milyen fgr. hangból keletkezett az a feltett magyar szókezdő $-. Én azt hiszem, hogy a szóbanforgó hangviszonyokat máskép is meglehet magyarázni. Mindenekelőtt nem állíthatjuk egész bizonyossággal, hogy abban az ócsuvas nyelvalakban éppen *£- képviselte az őstör. szókezdő *j- hangot; miért ne lehetett volna az eredeti j- képviselője d is, tehát kb. = magy. gy, a melylyel helyettesítették volna (tf van egy-két mai tatár nyelvjárásban, vö. EADL. Phon. 159—61. §.). De tegyük fel a szerzővel, hogy abban az ócsuvas nyelvalakban csakugyan j- (t. i. jésitett /-) volt, a magy. gy- = ócsuv. *§- (pl. gyúr < ócsuv. ^goyur-) megfelelésből még akkor sem következik feltétlenül, hogy a magyarban akkor még volt g-: hiszen világos, hogy a magyar, ha nyelvében nem volt j-féle hang, a jövevényszavakban saját hangjai közül azzal