Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)

Tanulmányok - Paasonen Henrik: A magyar nyelv régi török jövevényszavai 36

A MAGYAR NYELV RÉGI TÖEÖK JÖVEVÉNYSZAVAI. 61 az ócsuvas nyelvalakban egyáltalában nem volt j-, a hogy a szerző felteszi, hanem d vagy éppen erősen spirantikus j- az őstörök *j- helyén (erről bővebben alább), és hogy a *gyi- ül. *ji" > i (s ebből i) a magyarban ment végbe, vagy még inkább, hogy a magyarban talán idegenszerű *d'i-, *ji hangcsoportot rögtön *i-vel helyettesítették? — A mi egyébként az író szót illeti, a szerző által a Szójegyzékben (88. 1.) felhozott cseremisz szó a magyar író etimológiájának helyessége iránt is kétséget támaszt. A cserK. (GENETZ) j§ra 'buttermilch5

az ott kifejtett nézet szerint valószínűleg ócsuvas jövevény: csuv. *j$ra = tör. *jazau, *jazak, vö. bask. máj-jádü c

das buttern',

jádma 'buttermilch5

. A szerző nem veszi figyelembe azt a nevezetes körülményt, hogy ily módon e szóban a szóközépi r, tehát határozottan csuvasos hangsajátság mellett, a szókezdeten az őstörök */-t képviselő jvolna, pedig, mint ismeretes, a cseremisz nyelv csuvas jövevényszavaiban az őstör. */*- = csuvas s-t szabályosan s- képviseli (a keleti nyelvjárásokban részben é), vö. PAASONEN, S-laute, 119; WICHMANN, FUF. VI, 22. A mi az őstörök szókezdő *j- két másik magyar megfelelőjét illeti: gy-, pl. gyúr, vö. ujg. oszm. joyur-, csuv. s§r-; szél, vö. ujg. oszm. jal, csuv. sil, a szerző a 180. lapon (vö. p. 188, 208) felteszi, hogy e kettősség ócsuvas nyelvjárási eltéréseket tükröztet vissza. E feltevés ellen persze elvileg nem tehetünk kifogást; csak azt jegyzem meg, hogy egy tatár dialektusban, a mint már régebben («Zur tatarischen dialektenkunde» KSz. III, 48) kimutattam, ma is kétféle megfelelést találunk, j-t és z-t, szavak szerint váltakozva, pl. juk 'nem5, de:

zul c

ut

5 stb. ;*) — tehát nem volna talán teljesen lehetetlen feltevés az sem, hogy ilyenféle hangviszonyok voltak abban a csuvas nyelvalakban is, a mely a magyarra hatott. Ugyanígy ítéli meg a szerző (vö. a 183, 188 1.) a török c kettős magyar megfelelését is: c és s (1. föntebb az 59. 1.), utalván egyúttal arra a lehetőségre is, hogy a c bizonyos fonetikai helyzetekben megmaradhatott affrikátának akkor is, mikor *) Mint az említett példából kitűnik, ugyanazon magánhangzó előtt is; eredetileg e megfelelések talán a fonetikai helyzet szerint váltakoztak, vö. RADL. Phon. 161. §.