Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)

Tanulmányok - Kräuter Ferencz: A v-tövű igék 317

328 KEAUTER FEEENCZ. pontjából, mert ez az az igetípus, melyet SETÁLA a magyarban hiába keresett, holott a rokon nyelvekbó'l ki tudta mutatni.*) Mivel a valódi diphthongusok labiális hosszú monophthongusokká fejlődtek, a ró igének melléknévi igenévből és ragokból álló praesense ez volna az alanyi ragozásban : *ró-k (> rau-k), rósz, ró —• *ró-nk, ró-tok, ró-nak. Ezek közül az alakok közül megvan négy mind a mai napig, a várható *rók helyett azonban rovok (E. ravok), *rónk helyett rovunk (E. ravunk) járja. Ennek nyilván az az oka, hogy a rendes igék éppen az egyes ós több. 1. sz. ragjai előtt őrizték meg a tővégi magánhangzójukat, a miáltal ezek az alakok egy szótaggal hosszabbak a többieknél. — Itt tehát külső analógiával van dolgunk: raksz, rak: *rausz, *rau = rakok, rakunk: *rauok, *rauunk. A rauok, rauunk szabályosan a régiségben meglevő ravok, ravunk alakokká fejlődtek. A mai rovok, rovunk alakokat már a belső analógia hozta létre, hogy a praesens alakjai hangszínre egyezzenek. Az A) csoportbeli igéknek igenévképzővel ellátott tövében eredetileg iii visszás diphthongus volt, a melynek a köznyelvben rá-vá kellett volna fejlődnie. A hívok igének hangtörvényszerű alakjai tehát ezek volnának: *hiu-k, hiu-sz, hiu, *hiu-nk, hiu-tok, hiu-nak. A feltételezett alakokból ugyanúgy keletkeztek a mai hívok, hívunk, mint a ravok, ravunk. A többi igealakok még megvannak a BMk.-ben, nyelvemlékeinkben mindinkább ritkulnak, ma csak a székely nyelvjárásokban járják (TMNy. 255). Eltűnésük oka a következő analógia: rovok: rósz, ró = hívok: hisz, hí. A különféle igealakokat nemcsak hangtörvény alá nem lehet sorakoztatni, hanem más törvény alá sem. A külső ós belső analógia át- meg átjárta őket, de nem mindegyiket és nem mindenütt egyformán. Hogy csak egy példát említsek: az analógia hatása nem szü-*) A TuM. befejezésében ezeket mondja: «Der Schluss, zu dem wir zufolge des obengesagten kommen, ist, dass die Tempusbildungen der finnisch-ugrischeja Sprachen anf Nominalstámmen bérűben, die sich unmittelbar mit den Personalendungen zu Verbalformen verbanden. Nach dieser Auffassung ist z. B. estn. sure-k-se (er stirbt) nichts anderes, als die prsedikative Verbindung des Nominalstammes surek(a) mit dem Pronominalstamm, so dass es eigentlich etwa Vterbend er' bedeutete .... Für die Berechtigung dieser Auffassung spricht auch der Umstand, dass in den ural-altaischen Sprachen eine derartige Bildungsweise der Tempusstámme sehr -weit verbreitet vorkommt (z. B. türkisch olur = c

seiend' und cer ist';

úlurum = c

ich bin'. Auch in den indoeuropáischen Sprachen werden heutzutage die Prásensstámme allgemein als Nominalstámme aufgefasst z. B. sanskr. agáti, gr. aysi = Treiber = {ága-, ays-) -f- der».