Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)
Tanulmányok - Kräuter Ferencz: A v-tövű igék 317
322 KEAUTEE FERENCZ. nek csak kell jelölnie, a leü alakot már csak így elemezhetjük: *lea tő és -ü a praeteritumképző. A *Ze- tó'alaknak hasznát lehet venni: kitűnően beválik a le-sz praesens a lend futurum alakok magyarázatára. Ez azt jelenti, hogy nyomon vagyunk, ha sikerül kimutatni, hogy nem csak -á, -é, hanem -u, -ü képzővel is képződhetett praeteritum. Ennek az eldöntésére az összehasonlító nyelvtudomány illetékes : lássuk, hogy képezik a praeteritumot a finnugor nyelvek. Jellemző sajátsága a finnugor nyelveknek, hogy nincsenek bennük szorosabb értelemben vett tempusképzők, tehát praeteritumkópzők sem. A tempustöket névszótőszerűeknek kell tekinteni: hiszen az adók proeteritumnak a tempustöve is (*adej-) alapjában melléknévi igenév. A melléknévi igenévnek a mai magyar nyelvben is igen sokféle funkcziója van (pl. ivó jelenthet embert, a ki iszik, vizet, a melyot isznak, poharat a melyből isznak vagy éppen helyet, a hol isznak). Hogy az igefogalomban kifejezett cselekvés ideje is a nomen verbale funkcziói közé tartozik, azt bőven igazolják SZINNYEI Nyílnának 101. lapján felsorolt adatok. Eszerint tehát a Heün igealakban ki lehet fejezve a praeteritum -d, -é nélkül is, ha az -ü melléknévi igenévkópző lehet. Már pedig leltet, mert hiszen a kérő, néző stb. igékben is éppen ez az •$ fejlődött -ó'-vé az elveszett tővégi -e-vel: kérő, néző <. kereü, nezeü a mélyhangú adó, látó melléknévi igenevekben meg ennek az •?7-nek a mélyhangú párja, -u vonódott össze a tővégi hangzóval -o-vá. Ilyenformán a Heün alak elemei: le- tő, -ü príeteritumképző ós -n rag, más szóval: lön ~ lő (< Heü): melléknévi igenév (a mai levő) és -n rag, ugyanígy tön = tő (< Hey,) mell. igenóv és -n rag stb. Ez azt is jelenti, hogy a lesz, tesz, vesz, hisz stb. igéknek a hangtörvényszerü melléknévi igenevei a praeteritumaikból kitetsző Hő, Hő, *vő, Hm (< Heü, *&#> *vey,, *hiy,) volnának. Ezeknek a hangtörvényszertí anélküli vő, tŐ-féle melléknévi igeneveknek megvannak a nyomai mind a mai napig. A melléknévi igenóv ugyanis néha elszakadt az igéjétől, a beszélők nem érezték az igével való összetartozását, s míg az igefogalommal összetartozónak érzett melléknévi igenév a belső analógia erejének a hatása alatt az igével együtt fejlődött, az elkülönült igenév ment a maga útján : hangtörvény szerűen fej lődött.*) Hogy az igétől elkülönült igenevek, a mennyiben a megfelelő *) PAUL: Prinzipien der Sprachgeschichte4 195., 196. 1.
