Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)
Kisebb közlemények - Szinnyei József: A magyar határozó igenevek képzői 222
KISEBB KÖZLEMÉNYEK. 223 miként ebben: nyelő és nyelv...)) EMNy. III. x Észrevételek Lili. 1.; SZVOKÉNYI, FÁBIÁN ISTVÁN, VERESS IGNÁCZ : idézve Nyr. XX. 70—71; ÖZILASI: Nyr. XI. 108, XII. 128). A -val, -vei alakot én is -Z-ragos ablatívusnak magyaráztam, éppúgy mint most — tőlem függetlenül — BEKÉ. S én is azt hittem, hogy a rag előtti magánhangzó nyiltsága magyarázatra szorul, és magyaráztam is, de nem úgy, mint B. (Mellékesen megjegyzem, hogy a -nál, -nél és a -val, -vei ragra való hivatkozás nem szerencsés, mert az előbbinek a magánhangzója hosszú, s az utóbbié is az volt.) De nem kell azt a nyíltságot magyarázni; hiszen a e magánhangzó van a képzőnek másik teljesebb alakjában is, pl. állandóak, egyenlőek, hasonlóak, kívánóak, telelöek stb. (T.MNy. I. 279). A -ván, -váw-nek elfogadtam azt a magyarázatát, a melyet tudtomra RÉVAI adott legelőször (Antiqu. 314; Elab. Gramm. II. 798), s a mely azután másoknál is megtalálható (vö. CzF. VI. 706, 815; SZILASI: Nyr. XII. 129; SIMONYI, Die ungarische Sprache 412), t. i. hogy a -va, -ve-h'ó\ alakult az -n raggal (vö. öszve : öszvén NySz.; vissza: visszán NySz. MTsz.; -— vö. még: extra: extrán "külön5; magam hallottam). BEKÉ magyarázata azonban mindenesetre figyelemreméltó, sőt talán jobb az előbbinél. Hogy a -va, -ve a -val, -vei rövidülése volna {-val, -vei > *-vá, *-vé > -va, -ve), azt nem tartom valószínűnek. Ha így állott volna elő, akkor a magashangú alak magánhangzójának mindig nyíltnak kellett volna lennie; már pedig hogy valamikor zárt volt, arra vallanak a régi nyelvbeli kötözvö, födvö-féle alakok (idézve: TMNy. I. 512), a melyeknek -vö-je csak korábbi -t'é'-ből való lehet (vö. még: eve, küdvö, beszigetve, főzvö Őrség Nyr. VII. 417,420; süvö, üt/Ö, temetve a nyugati nyelvjárásterületen: BALASSA, A m. nyelvj. oszt. és jeli. 27, 33, 38). A -ve korábbi *-véből, s ennek megfelelőleg a -va<L-vá korábbi *-vá-\>o\ való. Az ¥-á > -a, *s^> =<2 végzetet az -~á, =e latívus-raggal azonosíthatjuk. Latívus olyan szerepekben, mint a -va, -ve-képzős igenév, nem ritkaság. Ilyenek a módra, módjára, formára, mintára, találomra, bizonyára-félék (vö. SIMONYI, MHat. I. 176—178; II. 242), továbbá tele (< Helé); a rokon nyelvekben: f. suomeksi "finnül5, herroiksi 'úri módon5 ; md. moksiks 'mordvínul5 ; vog. manéá (o: maníá) "vogulul5 (vö. FUF. Anz. VIII. 193), +jorliai
