Nyelvtudományi Közlemények 42. kötet (1913)
Tanulmányok - Pánity Vukoszava: Néhány sz hanggal bővülő v-tő kódexeinkben 174
180 PÁNITY VÜKOSZAVA. belőle származtatott továbbképzések bizonyítják, hanem rokonnyelvi adatok is, melyek szintén sziszegő nélküliek. Ehhez járult a héber aleph, a görög spiritus lenishez hasonló lenis hang, mely később a mi nyelvünkben éles sziszegő (acutus sibilus) lett; a lappból is világosan következik, hol pl. tah, a hangzónak sűrűsödésre való hajlandósága miatt sokáig óvatosan, visszatartva lett ejtve, végre is erősebb hangon: tag, tagé, takh: tagam facio. — Ve > veh > veth > vefz;1 ) hi hü : hív (fzü : Jzív) > hifz. A sziszegő, mely az eszik, iszik alakban a magánhangzót követi, a megfelelő észt, finn alakokban, mint Jő megelőzi, pl. fo-on, fö-od, fo-Sp stb. A legrégibb magyar formák: öfz-öm, öfzöd, öfz-o stb. Ezen ige sz-e is eredeti /i-ra megy vissza,2 ) miután itt is a héber betűkkel való felcserélődés történt. Hivatkozik a latinra, hol edo és esurio közös töve es, a melyből ilyen régi származékok maradtak fenn: es, est, esse stb. Iszom, iszol, iszik ~ észt, finn: jo-on, jo-od, JO-OJJ stb. Az o > u hangváltozás igen egyszerű ; > v > h > sz. Tehát a ju- gyökérből > iu > iv > ih > isz. Az iu tőből alakult: iuva, iuvan part. imperf. C. M. 8. Trans. Bibi.; — u > o változás jelentkezik ottetek, iottatjk alakokban (Aggeei V. G. Zachar VII. 6.). A mai hiv-, viv-nek hiur viu felel meg, a mint iv is eredeti iti-ra megy vissza. Tehát az igealakok fejlődése bőven bizonyítja, hogy az éles sziszegő lehelő bői eredt, miért is a ragozás folyamán végbement változásai a lehelők szabálya szerint alakultak. KÉVAI meghatározása: «s,z-enyésztő», tovább él a Magyar Nyelv Eendszerében,3 ) de a ragozás elméletére vonatkozólag jelentős külömbség észlelhető. Mindössze abban látja a kérdéses igék rendhagy óságát, hogy az első öt igénél majd lesz-, tesz-, majd a tiszta lé-, te- stb., majd len-, ten- stb. toldott gyökér szolgál a továbbképzés alapjául, az ide tartozó eszik, iszik tiszta r) «Sed ve nostrum Esthonibus est ivöt, accipit. Facile tamen conciliatur haec pronunciatio adeo differens. Veh nempe, auctum balitu, cmm tenuius efferetur, lingua dentibus allisa, flatu veberaentiore, abiit in veth pl (he) litera in j"| (tav) adspiratam mutata. Eodem tenui flatu acutius intenso editus est demum et sibilus, ve(z» (Elab. Gramm. II. 855.). 2) Vö. éh ''fames'. 3) Közrebocsátá A' Magyar Tudós Társaság. 2. kiad. Budán, 1847.
