Nyelvtudományi Közlemények 40. kötet (1911)
Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - IX. 328
£44 GYOMLAY GYULA. PLAUTüsban is bőven találunk példát,160 ) Trin. 136. inconciliastin eum, qui miuidatust tibi? lile, qui mandavit, exturbasti ex aedibus ? 425. Mille drachumarum . . . quas de ratione dehibuisti, redditae. Le. Nempe quas spopondi? 854. Quoe rolnit, mihi dixit, docuit et praemonstravit prius Cic. Suli. 8. istam ipsam personam acrem, quam mihi tempus . . . imposiiit, iam voluntas et natura ipsa detraxit. Vegyük azonban észre, hogy ilyen perfectumokhoz tartozó főtörténések perfectuma többnyire meglévő állapotjelzőnek érthető (legfeltűnőbb ez az utolsó példában : iam detraxit), s efféle példákban e szerint talán ez az oka az előzményesség elhanyagolásának. Másszor ismét azért nincs kifejezve az előzményesség, mert a perfectumtő használatát nem engedte meg a cursiv-durativ árnyalat, melyet a latin is néha okvetetlenül ki akart fejezni; azért ilyenkor inkább időhatározót (antet antea, prius) mondott, s e mellett önálló használatú imperfecti prseteritumot: Cic. Sest. 118: is qui antea cantorum convicio contiones celebrare suas solebat, cantorum ipsorum vocibus eiiciebatur. Ca?s. B. G. VII. 48. Matres familias, qui paulo ante Eomanis de muro manus tendebant (nyújtogatták), suos obtestari . . . coeperunt. Sall. Cat. 23. 6. Namque antea pleraque nobilitas invidia aeduabat . . . sed ubi periculum advenit, invidia atque superbia post fuere. Mind a két ok (az előbb említett állapotjelző főtörténés is) együtt szerepel ebben a példában: Cic. Att. I. 19. 9. Conventus, qui antea celebrabantur, iam diu fieri desierunt (= már nincsenek divatban). Általánosan ismeretes, hogy a latin nyelv éppen ott nem szokta az igében is kifejezni az előzményességet, a hol valósággal időhatározásról van szó, tudniillik kivált a postquam-msLl, továbbá a quum-ma\ és ubi-v&l bevezetett indicativusos mellékmondatokban; hasonlóképpen a qiioniam-mal kezdődő okhatározásokban sem. Ilyenkor a latin mellékmondatban önálló használatú perfectum szokott állani, sőt, mint a görögben (1. a 47. pontot), lehetséges ilyen kötőszók mellett a latinban is az átképzeléses ú. n. praes. historieum alak: Capt. 487. Postquam belligerant Aetoli cum Valeis, capitur altér filius; Mii. 114 ubi amicam . . . avectam srio, . . . mihi navem paro; 18°) DRAGER, H. S.2 I. 258. 1. (130. §) Csesar, Livius és Tacitus-féle példákat hoz fel, mint ő fejezi ki magát: a «perfectumnak a plusquperf. helyett való használatára*), azaz szerintünk: az előzményességnek az igealakban való elhanyagolására. A régibb irodalomból szerinte erre nincs példa. Hasonlóképpen nyilatkozik DRAGER nyomán GILES is (Vergl. Gr. ford. HERTEL 1896. 377. 1.). A priori gyanús nyilatkozat, mert nem valószínű, hogy a fejlett irodalmi nyelv kevésbbé ügyelt volna az előzményesség kifejezésére, mint a köznapi nyelvhez közelebb álló régibb irodalmi nyelv.
