Nyelvtudományi Közlemények 38. kötet (1908)

Tanulmányok - Pröhle Vilmos: Tatár nyelvjárási adalékok - I. 63

TATÁR NYELVJÁRÁSI ADALÉKOK. 103 imés. ikéncé jel bular jáná urták bulgp bódáj cackánldr. urak ivákte jitkac. bulteryedaj jáná telke ájüya «jir ástendayen ja jir ésténd-ágén álasen-me /» digác. ájü «juk! juk! jir ástendaygn álam§n» digán. ándan ár§ telke bödájne urep ájüya káml§n háldgryan. ájü kámeln§ támerlure bélán jelkép énéná álep kájtep ásap kárasa, jáná ásen bik támséz tápkan, wá telkénéy ásen bik já%se tápkan. ándan suy uiz écéndán ájtá imés: nyájlálé kémsáná! térié jáktan tózák kórep miném kébék áyrane tózákka tésérá ikán!» digán. 5. yjijlágá kárse /ájlá kelyannen yjkájáté. bér iváket tárná bélán téíké dúst bidep, telke tórnáne uiz ejéná kunakka cákgryan imés ivá tába esténá bér az s§jekk§na késál sálep, kunayenen áldena kujep sunda uizé dá bérgá üteryan imés. tórná s§jek késálné nikadar cukesa da bér nársá dá áuzena élákmáj imés, amma telke vásasana, sejle kunayem /» dulé, késálnén bárén jálap bétérgán dá kunayene sulaj ác kálderyan. tórná, telkénéy bu yájlásén écéná sálep ul da bér .ken télkéné ejéná kunakka cákerep bér tár wá Urán cuilmáknén tébévá bér áz bórcák sál§p télkenéy áldena kvjyan da idé, luzé dá sunda bérgá üterep, valamit, az alját választom.*) A következő esztendőben ezek ismét közösen vetettek búzát. Elérkezvén az aratás ideje, mikor a róka, miként a megelőző évben, így szólt a medvéhez: «A föld alatti részét, vagy a föld feletti részét veszed-e?" a medve így szólt: «Nem, nem! én a föld alatti részét veszem.» Erre a róka a búzát learatván, szárát a medvének hagyta. A medve a szárat gyökerével együtt kitépte, barlangjába vitte s mikor megízlelte, ételét megint nagyon ízetlennek találta. Azután magában így szólt: «Kavasz teremtés! minden oldalról tőrt vetve, tőrbe csalta a magamfajta balgát.» 5. Kavaszságra ravaszsággal. Egy időben a daru meg a róka barátságra lépvén, a róka a darut vendégül hívta a maga házához és egy tálba egy kevés híg zabkását téve vendége elé tette és maga is leült vele együtt. Bármennyire csipkedte is a daru a híg zabkását, semmi sem akadt a szájába, azonban a róka így szólt: «Egyél, kedves vendégem!* s a kását mind megette s úgy vendégét éhesen hagyta. A daru a rókának ezt az ármányát szívére vévén, egy napon ő is vendégül hívta a rókát a házához, egy szűk és mély edény fenekére egy kevés borsót tett, azt a róka elé állította, ott maga